A korhadt kapufélfák mögött

A korhadt fa kapukeret alatt belépve a malom udvarára meleg, csendes napsütés fogadta a vándorokat. A buja növényzet már részben benőtte a félretett, repedezett malomköveket és az egykori szekerek maradványait, ám a korhadó gerendák közt mégis tisztán kirajzolódott egy kijárt kis ösvény. Borda tekintete azonnal a főépület vasalt tölgyfa ajtajára tévedett, melynek kilincsén finom pókhálócsipke derengett a délutáni fényben.
Az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, s kényelmesen leült az udvar közepén álló, kiszáradt kútkáva peremére. Elégedetten figyelte a fiatalokat, amint nekiláttak a környék alaposabb átvizsgálásának. Bandi óvatosan megközelítette az ajtót, s lágyan meglökte a nehéz fadarabot, mire az halkan nyikordulva kitárult előttük.
A malom hűs, árnyékos belső terében azonnal felkavarodott a kiszáradt lisztpor és a nedves moha fanyar illata. A beáramló aranyszínű fénycsíkban apró porszemcsék táncoltak. A helyiség falán lógó régi szerszámok és korhadt molnárzsákok között Borda egy félhomályban megbúvó falifülkére lett figyelmes.
A mélyedésben egy kis faragott fadoboz pihent, fedelén kísértetiesen hasonló spirálmintával, mint amit az ösvény menti köveken láttak.
— Lám, a házigazda gondoskodott róla, hogy ne tévedjünk el — jegyezte meg Bandi könnyed mosollyal, miközben a doboz felé nyúlt.