Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A kőpad nyugalma
A kőpadra telepedve a vándorok elgyötört tagjaikban érezték a megkönnyebbülést, még ha az csak ideiglenes is volt. Borda, mint mindig, egy pillanatig sem engedte lankadni a figyelmét, tekintete az apró kunyhó falain járt, majd a bejárat felé fordult. Bandi, akinek a félelme az utóbbi időben szinte tapinthatóvá vált, most némán bámulta a fáklya táncoló fényét, mintha abban keresné a választ a megválaszolatlan kérdéseikre. Az idős asszony lehunyta szemét, mélyen beszívta a friss levegőt, ami mintha valóban átjárta volna fáradt csontjait, egy apró reménysugárként hatva.
A kunyhó belseje egyszerű volt, ahogy az illendő egy ilyen elhagyatott menedékben. A falakon a régmúlt idő foltjai és kopásai beszéltek elnémult történeteket. A mélyedés, ami talán egykor lámpást rejtett, most üresen tátongott, de nem hordozott fenyegetést. A levegő áramlása továbbra is érezhető volt, egy finom, de kitartó suttogás, amely arra utalt, hogy az út nem itt ér véget. Ez a suttogás azonban most nem sürgetett, csak emlékeztetett a még előttük álló kalandra.
Egy pillanatra mindhármuk elfelejtkezett a szűk járatok nyomasztó falairól és a bizonytalanságról, ami eddig kísérte őket. A kőpad keménysége ellenére is felért egy puha ágy kényelmével, hiszen menedéket nyújtott a titokzatos hegy gyomrában. Bandi lassú, mély lélegzetet vett, próbálva elűzni a szorongást. Borda pedig, bár arca továbbra is komoly maradt, a fáklya fényénél látszott, ahogy lazulnak a vállai. Az idős asszony egy halk sóhajjal nyitotta ki szemét, és körbenézett.
„Mi jön most?” – kérdezte halkan, nem is annyira a társaitól, mint inkább a csendtől, ami válaszul szolgált. A friss levegő továbbra is hívogatóan mozdult, de a pillanatnyi nyugalom, amit a kunyhó adott, még nem ért véget. Előbb erőt kellett gyűjteni, mielőtt újra a rejtélyek útjára lépnek, a kőkunyhó csendes szigetként szolgált az ismeretlen tengerében.
A kunyhó belseje egyszerű volt, ahogy az illendő egy ilyen elhagyatott menedékben. A falakon a régmúlt idő foltjai és kopásai beszéltek elnémult történeteket. A mélyedés, ami talán egykor lámpást rejtett, most üresen tátongott, de nem hordozott fenyegetést. A levegő áramlása továbbra is érezhető volt, egy finom, de kitartó suttogás, amely arra utalt, hogy az út nem itt ér véget. Ez a suttogás azonban most nem sürgetett, csak emlékeztetett a még előttük álló kalandra.
Egy pillanatra mindhármuk elfelejtkezett a szűk járatok nyomasztó falairól és a bizonytalanságról, ami eddig kísérte őket. A kőpad keménysége ellenére is felért egy puha ágy kényelmével, hiszen menedéket nyújtott a titokzatos hegy gyomrában. Bandi lassú, mély lélegzetet vett, próbálva elűzni a szorongást. Borda pedig, bár arca továbbra is komoly maradt, a fáklya fényénél látszott, ahogy lazulnak a vállai. Az idős asszony egy halk sóhajjal nyitotta ki szemét, és körbenézett.
„Mi jön most?” – kérdezte halkan, nem is annyira a társaitól, mint inkább a csendtől, ami válaszul szolgált. A friss levegő továbbra is hívogatóan mozdult, de a pillanatnyi nyugalom, amit a kunyhó adott, még nem ért véget. Előbb erőt kellett gyűjteni, mielőtt újra a rejtélyek útjára lépnek, a kőkunyhó csendes szigetként szolgált az ismeretlen tengerében.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- bandi
- borda
- idos-asszony
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.