Mirella és az ekhós szekér · Mirella
A kőkunyhó menedéke
A tágas kamrába belépve a vándorok rögtön érezték, ahogy a friss levegő betölti tüdejüket, elűzve a szűk járatok dohos illatát. A fáklya lángja szélesebb ívben lobogott, megvilágítva a magas, boltíves mennyezetet és a simára csiszolt kőfalakat. Nem volt itt semmi szűkölködés, semmi préselődés. Bandi megkönnyebbülten sóhajtott, és az idős asszony is kiegyenesedett, mintha egy láthatatlan teher hullott volna le a válláról. Borda, bár kívülről mindig higgadt volt, belső elégedettségét halvány mosoly árulta el.
A friss levegő továbbra is egy irányba húzott, egyfajta láthatatlan vezetőként terelgette őket a kamra túlsó vége felé. Lassan haladtak, lépteik visszhangzottak a tágas térben, ami egyszerre volt megnyugtató és kissé misztikus. A padló egyenletes volt, apró kőtörmelék borította, de járható maradt. Ahogy követték a légáramot, a fáklya fénye egyre markánsabb körvonalakat rajzolt ki a távolban.
Egy idő után, a kamra mélyén egy félig ledőlt kőkunyhó körvonalai bontakoztak ki előttük. Nem volt nagy, inkább egy menedékre emlékeztetett, valaha itt élt vagy átutazó lények nyomait őrizve. A bejáratnál Borda megállt, és alaposan körülnézett, biztosítva, hogy nincs-e rejtett veszély. Amikor nem talált semmit, intett a többieknek.
Belül a kunyhóban egyszerű kőpad húzódott a fal mentén, kopottan, de stabilan várva az utazókat. A pad mellett egy apró mélyedés volt a falban, ami talán valaha egy lámpásnak vagy egy kis tűznek adott otthont. A levegő itt még frissebbnek tűnt, jelezve, hogy a járat tovább vezet valahová.
„Itt talán megpihenhetnénk egy kicsit,” javasolta az idős asszony, már-már reménykedve. Bandi és Borda helyeslően bólogattak. A kőpad, bár kemény volt, ígéretet hordozott: egy pillanatnyi nyugalmat a végtelennek tűnő útban, és újabb bizonyítékot arra, hogy nem teljesen egyedül járnak a hegy gyomrában.
A friss levegő továbbra is egy irányba húzott, egyfajta láthatatlan vezetőként terelgette őket a kamra túlsó vége felé. Lassan haladtak, lépteik visszhangzottak a tágas térben, ami egyszerre volt megnyugtató és kissé misztikus. A padló egyenletes volt, apró kőtörmelék borította, de járható maradt. Ahogy követték a légáramot, a fáklya fénye egyre markánsabb körvonalakat rajzolt ki a távolban.
Egy idő után, a kamra mélyén egy félig ledőlt kőkunyhó körvonalai bontakoztak ki előttük. Nem volt nagy, inkább egy menedékre emlékeztetett, valaha itt élt vagy átutazó lények nyomait őrizve. A bejáratnál Borda megállt, és alaposan körülnézett, biztosítva, hogy nincs-e rejtett veszély. Amikor nem talált semmit, intett a többieknek.
Belül a kunyhóban egyszerű kőpad húzódott a fal mentén, kopottan, de stabilan várva az utazókat. A pad mellett egy apró mélyedés volt a falban, ami talán valaha egy lámpásnak vagy egy kis tűznek adott otthont. A levegő itt még frissebbnek tűnt, jelezve, hogy a járat tovább vezet valahová.
„Itt talán megpihenhetnénk egy kicsit,” javasolta az idős asszony, már-már reménykedve. Bandi és Borda helyeslően bólogattak. A kőpad, bár kemény volt, ígéretet hordozott: egy pillanatnyi nyugalmat a végtelennek tűnő útban, és újabb bizonyítékot arra, hogy nem teljesen egyedül járnak a hegy gyomrában.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.