A kőkehely lehelete

Borda óvatos léptekkel kerülte meg a csiszolt kőmedencét. A peremét finom, pókhálószerű vésések díszítették, amelyek mintha a felszálló gőz mozgását mintázták volna. A férfi hirtelen megállt a medence túloldalán, és intett a többieknek: a sziklafal ott nem volt teljesen tömör. A gőz gomolygó csóvája egy keskeny, függőleges repedés felé terelődött, ahonnan kellemes, langyos levegő szivárgott.
– Nézzétek csak – mutatott Borda a szűk résre, ahová a meleg huzat törte az utat. – Ez nem egy közönséges barlangi repedés. Valaki szándékosan vágta ezt a járatot a sziklába.
Az idős asszony közelebb lépett, és hálásan simította végig a medence langyos peremét. A száraz gőz mintha új erőt öntött volna didergő tagjaiba; mosolyogva bólogatott a többiek felé.
– Akárki is építette, áldott legyen a keze. A déli nap sem melegít így, mint ez a kőkehely.
Bandi a réshez hajolt, majd megvizsgálta a szikla peremét. A repedés szélén kopott rézkampók sora húzódott, mintha egykor nehéz kárpit zárta volna el a bentről áradó meleget.
– Úgy tűnik, kényelmesen átférünk – jegyezte meg Bandi bizakodva, és elsőként lépett be a résbe. – A meleg áramlat innen ered, s az út tovább lejt a belső járatok felé.
Mirella egy utolsó pillantást vetett a gomolygó kőmedencére, majd Bordával és az idős asszonnyal a nyomában követte Bandit a száraz sziklák közé.