A Kő Szívverése

Mirella, mintha valami láthatatlan erő vonzaná, habozás nélkül a fényesebben izzó szimbólumra helyezte az ujját. A kőpult felülete, amely eddig is meleg volt, most mintha élettel telne meg. Egy halk zúgás futott végig a szerkezeten, mint mikor egy régóta szunnyadó óriás felmordul álmából. A kör nyolc sugaras vonala felerősödött, egy pillanatra éles, kékes fénnyel világította meg Mirella arcát, majd a fény egyenletesen szétáramlott a pult teljes felületén, kiemelve az összes többi vésett szimbólumot.
Bandi egy aprót felszisszent, és még közelebb húzódott Borda mögé. Borda markolata a késén szorosabbá vált, de tekintete nyugodt maradt, figyelmét a pult felé fordítva. Az idős asszony arcán elégedett mosoly jelent meg. „Éreztem – suttogta –, hogy ez a hely nem csak pihenőre, hanem válaszokra is vár.”
A pult pulzálása felgyorsult, már nem csak finom remegés, hanem egyértelmű, ritmikus dobogás volt, amely szinkronba került a falon lévő kékes kristályok felvillanásaival. A fémes szag intenzívebbé vált, mintha valamilyen ősi mechanizmus olajozása kezdődött volna meg. Ekkor a pulzáló pult közepén lévő, korábban alig észrevehető mélyedésből, egy lassú, recsegő hang kíséretében, egy kis kőlap emelkedett ki.
A kőlapon egyetlen, tökéletes gömb alakú kristály pihent, mely magába szívta a csarnok kékes fényét, és saját halvány, de stabil ragyogással viszonozta azt. Alatta további, eddig rejtett szimbólumok tárultak fel, amelyek mintha a kristály működését magyarázták volna, vagy egy elfeledett nyelv betűit alkották. Mirella arcán gondterhelt, mégis reményteli kifejezés jelent meg, ahogy a felbukkanó titokra tekintett. Ez nem csupán egy pult volt, hanem egy kapu, vagy talán egy üzenet a múltból, ami arra várt, hogy megfejtsék.