A Ketyegő Bolt

A boltíves kapun belépve a csapatot azonnal elnyelte egy teljesen új világ, ahol a folyosó aranyló melege hirtelen egy hidegebb, de izgalmasan nyüzsgő tér érzetévé vált. A halk ketyegés, melyet a kapu előtt hallottak, itt már valóságos, ritmikus morajjá erősödött, mintha az egész helyszín hatalmas, óraműszerű mechanizmusokból állna.
Előttük egy tágas terem tárult fel, melyet sárgaréz és csiszolt acél szerkezetek töltöttek meg. A levegőben finom fémpor és gőz illata keveredett, miközben kisebb-nagyobb fogaskerekek lassan, de könyörtelenül forogtak, összekapcsolódva egy bonyolult, látszólag végtelen gépezetté. A falakon kékesen derengő, futófényes feliratok cikáztak, melyek titokzatos utasításokat vagy számokat jelezhettek.
Borda szimatolt egyet, majd óvatosan előre lépett, miközben tekintetével fürkészte a mozgó alkatrészeket. Az idős asszony kissé megilletődve, de tiszteletteljes csodálattal nézte a hatalmas szerkezeteket, melyek minden bizonnyal emberi kéz munkái voltak, ám olyan precizitással, amilyet ritkán látni. Bandi elismerően füttyentett, és máris megpróbálta megfejteni a falakon villódzó szimbólumok értelmét.
Mirella nyugodtan szemlélte a forgalmas „boltot”. A feszült, mégis céltudatos légkör szinte tapintható volt. Itt minden egyes mozdulatnak, minden egyes kattanásnak jelentősége volt. Nem volt ez a fajta nyüzsgés, mint a vásárokban, ahol a hangos kiabálás és a portékák fénye vonzza az embereket, hanem egy mélyebb, belső ritmus, ami a gépek szívéből fakadt. A tekintetével fürkészte a teret, hátha talál valami kapaszkodót, egy ismerős jelet a gépek között, ami továbbvezethetné őket ezen a különös, ketyegő labirintuson keresztül.