A kétösvényű válaszút

Az idős asszony szelíd, de szorongó tekintettel intett a két sötétlő járat felé. A térkép fénye most nem egyetlen csíkot vetített a falra, hanem megkettőződött: a bal oldali ág felé egy finom, simogató aranypászma húzott, míg a jobb oldali szűk kürtőből csak hideg, csípős huzat süvített elő.
„A térkép választani akar” – suttogta Bandi, és óvatosan közelebb lépett a sziklafalhoz. Szemei alig győzték követni az aranyló fényszálakat, amik egy ősi, faragott jelet rajzoltak ki a két járat közötti kőoszlopon. Borda közben reszkető kézzel megszorította a saját övét, és gyanakvóan méregette a sötétebb, huzatos utat.
„A melegebbik felé kell mennünk” – morogta Borda fojtott hangon, miközben az idős asszonyra nézett. Az asszony nem felelt, de bólintott, és lassú léptekkel a bal oldali, lágyan derengő átjáró felé indult. A falak mentén végigfutó aranypászma mintha megnyugtató válaszként felragyogott volna a léptei nyomán.
Bandi és Borda nem teketóriáztak tovább. A félelem gombóca még ott lapult a torkukban, de a válaszút kényszere végre tovablódította őket. Ahogy beléptek a bal oldali járatba, a mögöttük lévő elágazást gyorsan elnyelte a homály, a talpuk alatt lévő kőlapok pedig simábbá, szinte csiszolttá váltak. A levegőben halk, pattogó hangok derengtek fel, mintha a járat mélyén valami régen alvó szerkezet ébredezne.