A kakukkfüves dombhát

A magas szálfű hamarosan átadta helyét a domboldal ritkásabb, illatosabb növényzetének. Ahogy a vándorok feljebb kaptattak a lankás emelkedőn, a meleg nyári szellő kakukkfű és vadkamilla fűszeres aromáját hozta feléjük. Borda hirtelen megtorpant az ösvény kanyarulatában, fülelve meglendítette a farkát, s orrát kíváncsian egy régi, mohás kőtömb felé nyújtotta, amely félig eltemetve pihent a virágos avarban.
– Nézd csak, Bandi! – intett a kőtömb felé az idős asszony, megállva egy pillanatra a kapaszkodón, hogy kiszellőztesse melegedő kötényét. – Az a szikla túlságosan is szögletes. Úgy tűnik, ezen a részen régen jártak már emberi lábak, és nyomot hagytak maguk után.
Bandi odaadással lépett a hűséges kutya mellé, majd óvatosan félrehajtotta a sűrűn burjánzó virágtengert. A kőtömb oldalába kopott, ám még kivehető rovátkákat vésett a hajdani faragó. Nem veszélyt jelző jelzés volt ez, sokkal inkább egy békés útjelző, ami a dombtető felé kanyargó csapást erősítette meg. A legény szeme felcsillant a biztató felfedezés láttán, s megkönnyebbülten elmosolyodott.
– Igazad van, néném. Úgy látszik, nem tévedtünk el, a régi ösvény nyomvonalát követjük – mondta bizakodva Bandi, miközben figyelmesen felsesegítette az asszonyt a meredekebb szakaszon. – A gerinc túloldalán biztosan könnyebb lesz a haladás.
A kis csapat friss lendülettel folytatta az emelkedőt. Borda vidáman szaglászta a tücskökkel teli fűcsomókat, s időről időre elégedetten visszanézett, hogy meggyőződjön a társaság biztonságáról. Mire elérték a dombhát tetőpontját, a táj kitárult előttük: a vadvirágos rét selymes aranyban úszott a napsütésben, s a távolban egy szelíd hajlatú völgy ígért pihentető útvonalat.