A Járat Hangjai

A járat elnyelte Mirellát, és a kőfalak azonnal elvágták a külvilág zajait. Mögötte már csak a teljes, fojtott csend uralkodott, előtte viszont, a sötétség mélyén, ott csillogott a hívogató, smaragdfény. Mirella karcsú alakja könnyedén siklott tovább a mohás, sziklákkal szegélyezett folyosón, minden lépésével közelebb jutva a rejtélyes zöld derengéshez.
Ahogy haladt, a járat fokozatosan kitágult, már nem kellett préselődnie. A levegő hűvös volt és nedves, a kőfalakról apró vízcseppek hullottak alá halk csepegéssel, ami egyenletes, monoton ritmust adott az utazásnak. A smaragdfény forrása egyre világosabbá vált, eloszlatva a legmélyebb árnyakat is, de valami más is feltűnt a csendes mélységben.
A falakból halk, alig észrevehető neszek szűrődtek ki. Mintha a kő maga lélegezne, vagy régi titkokat suttogna. Nem volt félelmetes, inkább csak kíváncsivá tette Mirellát. Egy halk zizegés, majd egy tompa koppanás, mintha valami megmozdult volna a mélyben, a kőzet repedései között. Mintha a barlang maga figyelné az idegent, aki betolakodott az ősi rejtekhelyre.
Mirella lehunyta a szemét egy pillanatra, hogy jobban figyelhessen. A suttogó hangok felerősödtek, majd újra elhalkultak, mintha a falak játszanának vele. Megrázta a fejét, elmosolyodva. Persze, a hegy gyomra tele van hangokkal, amiket a felszínen sosem hall az ember. Valószínűleg csak a szél játéka, vagy a víz mozgása a járatok mélyén. Ettől azonban még izgalmasabbá vált a felfedezés, mintha a barlang próbálná elmondani neki a csempészek történetét.