A Fal Neszei

A raktár csendje túl hosszan tartott. Mirella összeszűkült szemmel pásztázta a penészes falakat. Borda feszült morgással jelezte, hogy ő is megérzi a levegőben lógó, megfoghatatlan feszültséget. „Valaki figyel minket, vagy valami közeleg,” suttogta, kezét a markolatára téve. Az idős asszony, mintha ezeréves titkokat tudna, egy elfeledett sarokra mutatott, ahol a falazat kissé eltért a többitől. „A Régi Őrhelynek mindig volt egy hátsó kijárata. A csempészek nem szerették, ha sarokba szorítják őket.”
Mirella bólintott. Ez a magyarázat illett a csempészek ravasz gondolkodásmódjához. A pecsét a pergamenről jutott eszébe – a hegy, a vízválasztó. Lehet, hogy az út a hegy gyomrába vezetett? Elhúzott egy laza faléccel takart, régi zsákot, és megkapargatta a falat. Egy mélyedés, egy elrejtett retesz körvonala rajzolódott ki a por alatt. Egy határozott mozdulattal benyomta, majd egy halk kattanás kíséretében egy kis ajtónyílás tárult fel a kőfalban. Mögötte sötétség tátongott, de érezhető volt a mélyből jövő hűvös, dohos levegő.
Bandi, bár kissé megilletődve, de tettre készen lépett előre. „Én megyek elöl, Mirella!” – ajánlkozott. Mirella azonban megrázta a fejét. „Nem, Bandi, ez az én utam.” A fénylő, lankásabb barlangjárat képe, amit a kódolt útiterv sejtetett, villant át az elméjén. „Ez a pecsét a hegyről, és a szellemforrásról... Valami többet rejt, mint gondolnánk.” Elővette a gyertyáját, meggyújtotta, és belépett a sötétségbe.
A járat szűk volt, olyannyira, hogy Borda a széles vállaival alig tudott volna átjutni. Mirella, karcsú alakjával, az utolsó pillanatban préselte át magát egy sziklafalak által szorított, mohás résen. Már bent volt, amikor a társaiból egy utolsó, reményteli pillantást küldött hátra, mielőtt a járat végleg elnyelte volna. A barlang mélyén halvány, smaragdfény derengését pillantotta meg, hívogatóan csillogva az ismeretlen felé, ahol a csempészek titkai vártak rájuk.