A határkő jelzése

A nyíltabb terep frissítő fuvallattal fogadta a kis csapatot. A sűrű szederjes szúrásai után a puha, füves keréknyom szinte simogatta a fáradt lábakat. Bandi még mindig idegesen pillantgatott vissza a hátuk mögött sötétlő tüskés sűrűségre, de a belátható úton haladva léptei lassan magabiztosabbá váltak.
– Úgy látszik, ez a nyomvonal egyenesen felvisz a tisztásra – mondta halkan Bandi, miközben a védelmezőnek szánt faágat még mindig szorosan a kezében tartotta. – Néném, bírja még a lépést?
Az idős asszony megállt egy pillanatra, megtámaszkodott a térdén, s mélyet sóhajtott. Bár a félelem még mindig ott vibrált szorosan összehúzott vállában, a napsütés melengető simogatása visszahozta arcába az életet.
– Bírom, fiam, bírom... csak haladjunk tovább, mielőtt még valami utolérne minket! – felelte szaggatottan, de határozottan.
Borda a keréknyomok közt ügetett előre, orrát alacsonyan tartva a harmatos fű felett. Egy dőlt határkőnél hirtelen megtorpant. Az elmozdult szikla oldalát vastag sárgás moha takarta, de alatta elmosódva ugyanaz a cikcakkos vájat sejlett fel, amit a patak gázlójánál is megfigyeltek. Bandi odalépett, és óvatosan félresöpörte a pázsitot a kő oldaláról. A jelzés félreérthetetlenül a lanka tetején álló matuzsálem korú tölgyfa felé mutatott. A vándorok összenéztek, majd az elfeledett szekérutat követve elindultak a fentről hívogató világosság felé.