A hadnagy új cédulája

Mirella elégedetten nézte, ahogy a fiú az utolsó cseppig kinyalta a cseréptálat. A kisgyerek arcába végre visszatért a pirradat, ám a lány szájszélén hamarosan huncut, pikírt mosoly jelent meg. A kapzsi tiszttartó kevély hajdúi még mindig a piactér szélén pöffeszkedtek, mit sem sejtve arról, mekkora bolondot csinált belőlük a vándorárus.
– Borda, maradj a szekérnél a pulyával! Ha bárki gyanút fogna, tudod, mi a teendő – suttogta Mirella halkan, feszült éberséggel.
A lány kibontotta a ruhája redői közül a zsákmányolt adólajstrom egy vékony papírosát. Egy kormos fadarabbal gyors, csípős gúnyrajzot vetett a papír szélére, mely pontosan a pöffeszkedő hajdúhadnagy gőgös ábrázatát formázta, amint egy üres boroshordón terpeszkedik pulykaként.
Nesztelen léptekkel osont vissza a sarki ivó nyitott udvara felé, ahol a hadnagy éppen mulyán kurjongatott a szolgáknak. Mirella kihasználta a vásári forgatagot: gyanútlanul, bájos mosollyal lépett el a részeg katona mellett, s egyetlen kecses, észrevétlen mozdulattal a hadnagy posztókaftánjának hátára simította a kormos rajzot.
Amikor a tiszt felpattant, hogy elkergesse a koldusokat, a mögötte tolongó kofaasszonyok és jobbágyok harsány kárörömmel fakadtak nevetésre. Mirella elégedett vigyorral surrant vissza a sikátor árnyékába. Borda egyetlen komor, elismerő bólintással jelezte: a csel sikerült, ideje végleg elhagyni a várost a tölgyes felé.