Gőzölgő kása a kapualjban

A vámkaput elhagyva a szekér végre befordult a vásárváros kanyargós, árnyas mellékutcáiba. Mirella megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd egy apró intéssel jelezte Bordának, hogy merre kanyarodjanak. A hallgatag férfi egy szűk, félreeső sikátorban állította meg a kordét, ahol a magas kőfalak és a belógó tetők biztonságos árnyékot nyújtottak a kíváncsi tekintetek elől.
Mirella halk, szaporázó kopogtatással üzent a dupla padlórekeszben lapuló, megszeppent fiúnak. Amikor a vézna gyermek óvatosan előmászott a deszkák közül, riadt tekintetében még ott bujkált az átélt izgalom, ám a gyomra keserves kordulással árulta el, hogy napok óta alig evett egy fia falatot sem.
– Nohát, apróság, a nehezén már túl vagyunk! – mosolygott rá szelíden Mirella, s anyás gyengédséggel simította hátra a fiú kócos haját. – Borda vigyáz rád, én meg rögvest kerítek valamit, ami életet önt beléd.
A lány cseppet sem teketóriázott: a szomszédos utcácska sarki kifőzdéje felé vette az irányát, ahonnan fűszeres húsleves és pirított kása fenséges gőze szivárgott ki. A fukar kifőzőasszony először fitymálva méregette a jövevényt, de amint Mirella egy fényes ezüstpénzt pörgetett meg a konyhapulton – amit korábban a gőgös fűszerkalmár hiúságát kihasználva csalt ki –, a nő nyájassága nyomban határtalanná vált.
Perceken belül egy gőzölgő, vastag falú cseréptállal és egy vekni friss kenyérrel tért vissza a rejtekhelyre. Borda óvatosan leültette a fiút egy döntött fadarabra, Mirella pedig a gyermek ölébe helyezte a meleg ételt. A fiú mohón, hálás könnyekkel a szemében csapott le a kanálra, míg Mirella és Borda elégedett mosollyal figyelték, ahogy a forró kása lassan visszahozza a színt a kiszabadított pulya orcájába.