A gőzben úszó átkelő

Borda egyetlen halk intéssel állította meg Bandit, majd maga lépett előre a párás sziklahíd széléhez. Nehéz csizmájával alaposan megnyomkodta a keskeny kőperemet, ám az ősi átkelő szilárdan állt a mélység felett, mintha maga a hegy formálta volna az utazók számára.
– Lassan, egyenként – dörmögte Borda, s elsőként indult meg a gomolygó gőzfátylon át. A felszálló meleg pára kellemesen simogatta az arcukat, elfedve alattuk a sötét szurdok fenekét, de a szemközti sziklafalra vetülő fényminták továbbra is biztos iránymutatóként szolgáltak.
Az idős asszony óvatos, de meglepően ruganyos léptekkel követte a férfit, miközben Bandi hátulról világított a fáklyával, vigyázva minden lépésükre. A túloldalra érve a levegő még melegebbé, szinte simogatóvá vált. A sziklahíd egy tágasabb, természetes sziklaöbölbe torkollott, ahol a kőpadló mélyedéséből bugyogó, gőzölgő vizű medence foglalt helyet.
Borda nem vesztegette az időt: csendben körbejárt a gőzben úszó falak mentén, s a felszálló fellegek mögött csakhamar rábukkant egy szűk, rejtett átjáróra, amelyből meleg fuvallat áradt.
– Megvan az út – mutatott a sötét résre, amely éppen elég tágasnak bizonyult a tovablépéshez. Bandi bizakodó mosollyal intett az idős asszonynak, s a kis csapat gond nélkül haladt tovább a hegy mélye felé.