A gördülő kőóriás

A selymes mohával szegélyezett folyosó kényelmes, puha lépteket biztosított a kis csapatnak. A zöldes derengésben az idős asszony meglepően jókedvűen lépkedett, miközben tekintetével a járat falait pásztázta, hátha újabb hasznos növényekre bukkannak a párás homályban.
Ahogy beljebb haladtak a szikla gyomrába, a lágy fényt adó mohapárnák lassan elmaradoztak. A levegő egyre hűvösebbé és párásabbá vált, a falak pedig csupasz, simára csiszolt sziklatömbökké alakultak át. A csendet hamarosan tompa, ritmikus morgás törte meg, amely halk morajként rezegtette meg a talpuk alatt a padlót.
– Nahát, ez meg miféle szerzet már megint? – hüledezett az idős asszony, megállva egy tágasabb kőforduló előtt.
A párás kőfolyosó közepén egy hatalmas, mértani pontossággal megformált mechanikus kőgolyó forgott a saját tengelye körül, szüntelen mozgásával elzárva a továbbvezető utat. A csiszolt gömb felületén hajszálvékony vájatok futottak végig, melyekből finom, hűsítő párpermet szitált a levegőbe. Borda tompa morgással méregette a gördülő kőóriást, és óvatosan visszahúzta a többieket a csúszós kőlapokról.
Bandi elgondolkodva figyelte a szerkezet ütemes mozgását, s hamar észrevette, hogy a gömb minden egyes fordulatnál egy rövid pillanatra keskeny rést hagy szabadon a jobb oldali sziklafal mellett.