A gördülő akadály

Bandi, az idős asszony és Borda a friss huzat invitálására léptek be a keskeny folyosóba. A lefelé lejtő járat falaiból dohos, de egyben titokzatos illat áradt, mintha évezredek elfeledett történetei szivárognának a kövekből. A nedvességtől csillogó kőlapok néhol mohával borítottak voltak, és Bandi óvatosan lépkedett, nehogy megcsússzon a pára áztatta felületen. Borda elöl haladt, orrát a földhöz tapasztva, minden rezdülésre figyelve, mintha a folyosó is egy nyitott könyv lenne számára.
Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a folyosó kissé kiszélesedett, de a sötétség egyre vastagabbá vált. Bandi elővette a fáklyáját, amelynek pislákoló fénye misztikus árnyékokat vetett a falra. A csendet hirtelen egy mély, monoton zúgás törte meg, mintha valami hatalmas gépezet dolgozna a mélyben. Az idős asszony megállt, homlokát ráncolva hallgatózott.
– Mi lehet ez a hang? – kérdezte Bandi, ahogy a zúgás egyre erőteljesebbé vált.
Alig ejtette ki a szavakat, máris egy hatalmas, forgó kőgolyó tűnt fel előttük a folyosó közepén, amely lassan, de megállíthatatlanul mozgott, elzárva az utat. A kőgolyó felülete érdes volt, rajta ősi szimbólumok és rovátkák futottak körbe, mintha egy elfeledett civilizáció hagyta volna hátra. A huzat itt erősebbé vált, mintha a golyó maga pumpálná a levegőt, és apró vízcseppeket permetezett az arcukra. A térkép útmutatása újabb próbatétel elé állította őket, de Bandi szemében nem félelem, hanem elszántság csillant. A tovább vezető út rejtélye immár kőbe faragott, forgó akadályként állt előttük.