A Gépezet Középpontja

Mirella elmosolyodott a csillogó gombatelepek láttán. Bár a földmélyi morajlás egy pillanatra sem lankadt, ez a kékesen derengő csarnok szinte mesébe illő látványt nyújtott a sötét járatok után.
– Figyeljétek a vizet! – suttogta Bandi, és a csörgedező erecskére mutatott. A vékony vízfolyás ugyanis nem a megszokott módon futott a sziklákon, hanem egyenletes, kanyargós mintázatot követve haladt a csarnok közepén emelkedő vastag kőoszlop felé.
Mirella közelebb lépett a kőoszlophoz. Az ősi építmény oldalát rézlemezek borították, amelyeken finom művű fogaskerék-domborművek sorakoztak. A lenti rezgés itt volt a legerősebb: a kő belsejéből mintha ezer apró kalapács ütése hallatszott volna. Borda óvatosan előreállt, szemeit a sötétebb sarkokra szegezve, míg az idős asszony elszántan lépkedett Mirella mellett.
– Lám csak, a tekintetes urak nem bízták a véletlenre a zsákmányuk védelmét – jegyezte meg Mirella halk, csípős gúnnyal, miközben előhúzta a megszerzett rézkulcsot. A kőoszlop keleti oldalán egy apró, szinte észrevehetetlen kulcslyuk csillant meg a gombák ezüstös fényében.
A kulcs tökéletesen illeszkedett a nyílásba. Ahogy Mirella elfordította, a kőoszlop gyomrából tompa kattanás hallatszott, s a kékes vízfolyás iránya hirtelen megváltozott, feltárva egy száraz kőjáratot a vízmeder alatt.