A gát zárkapuja

A gát vaskos kőíve alatt a levegő hirtelen megtelt a vízpermet hűvös, fémes illatával. A csatorna félhomályos bejáratát sűrű indák és mohalepte rácsok takarták, ám a járatot nem csupán a természet, hanem egy rozsdás vaspántokkal megerősített tölgyfa ajtó is védte a hívatlan tekintetektől.
— Na, lássuk, valóban ehhez a zárhoz készült-e a rézkulcs — suttogta Bandi, miközben óvatosan előhalászta zsebéből a fadobozból megszerzett apró fémeszközt. Tekintete nyugtalanul vizslatta a nedves sziklafalat, miközben a kulcslyukhoz nyúlt.
Borda feszülten méregette a sötét nyílást, halk fújtatással lépve közelebb a kőfalhoz. A szűk résen kiáramló hűvös huzat megborzolta a haját, mire még jobban összehúzta magát. Az idős asszony szorosan mögöttük maradt, két kézzel kapaszkodva a kendőjébe, mintha a vizes sziklák árnyéka bármelyik pillanatban elnyelhetné őket.
A rézkulcs meglepő könnyedséggel fordult el a régi zárszerkezetben. Egy halk, tompa kattanás visszhangzott a kőívek alatt, s a nehéz tölgyfa ajtó lassan, nyikordulva kitárult. Mögötte egy keskeny, kövezett ösvény húzódott a sziklafal tövében, amely egyenesen a gát alatti rejtett csatorna mélyére vezetett.
— Tiszta az út — intett Bandi könnyed, de megkönnyebbült mosollyal, s elsőként lépett be a boltív alá.