A forgó kőóriás küszöbén

A felemelkedő kőfal mögött feltáruló új folyosón meglepően kellemes, langyos huzat áramlott végig. Bandi megkönnyebbülten sóhajtott fel, miközben elrakta a sárgaréz kulcsot, s óvatosan átlépett a küszöbön. Borda szorosan a sarkában haladt, fáklyáját magasra tartva, hogy bevilágítsa a párás, nyirkos falakat, ahol a csövek lassan elvékonyodtak és eltűntek a sziklarésekben.
Az idős asszony mosolyogva nézett körül a tágasabb járatban. A mennyezetről apró vízcseppek hulltak alá, játékosan csillogva a fáklyafényben, de a levegő már jóval tisztább volt, mint a fojtogató gőzzel teli kamrában. A kis csapat bizakodó léptekkel haladt előre, bízva abban, hogy a nehezén már túl vannak.
Néhány tucat lépés után azonban a folyosó váratlanul kiszélesedett, s a padozat közepén egy különös építmény állta útjukat. Egy hatalmas, simára csiszolt mechanikus kőgolyó foglalta el a járat közepét, amely ütemes halk kattogással, lassan forgott a saját tengelye körül. A kőgömb felületén elszórtan mélyedések és vésetek látszottak, melyek kísértetiesen rímeltek a korábban talált kulcs formájára.
– Úgy tűnik, a szerkezet még tartogat meglepetéseket – jegyezte meg Borda egy halk kuncogással, miközben megállt a forgó kőóriás előtt.
Bandi közelebb lépett, s figyelmesen vizsgálni kezdte a lassú ütemben elmozduló mintázatot.