A forgó kőgolyó fülkéje

Ahogy a járat egyre meredekebben emelkedett, a falba ágyazott sólemezek meleg fénye egy tágasabb, kerek fülkét világított meg. Bandi óvatosan megállt a bejáratánál, s intett a többieknek, hogy lassítsanak a lépteiken. Az alagút közepén, egy csiszolt kőtalapzaton halk, ritmikus zümmögéssel forgott egy emberfej nagyságú, tökéletesen gömbölyű kőgolyó. A felületét finom, sárgarézzel kiöntött vájatok díszítették, melyek a komótos forgás közben lebegő mintázatként rajzolódtak ki az aranyló homályban.
Borda közelebb lépett, s szekercéje nyelét a kőpadlóhoz támasztva éberen figyelte a különös szerkezetet. A gömb mozgása azonban nem rejtett semmiféle csapdát; sőt, ahogy lassan fordult a tengelye körül, kellemes, hűvös fuvallatot terelt a felfelé vezető folyosó irányába, mintha egy láthatatlan szerkezet friss levegőt pumpálna a mélyből a felszín felé.
Az idős asszony megnyugtatóan bichentett, miközben a tarsolyát igazgatta a vállán. A gömb vájataiból finom, szinte észrevehetetlen gyógynövény illat áradt, jelezve, hogy a csarnoképítők gondosan terveztek meg minden egyes részletet. Bandi kíváncsian megkerülte a forgó gömböt, s észrevette, hogy a fülke mögött széles kőlépcsősor indul el a magasba.
– Erre friss a levegő, tiszta az út – mondta halk, elégedett hangon, s a kis csapat megújult lendülettel vágott neki a lépcsőfokoknak.