A Fénylő Jelzők Útja

Ahogy Mirella és csapata egyre mélyebbre haladt a kékesen derengő lépcsősoron, az ezüstös moha mintha még sűrűbbé vált volna a fokokon. Minden lépés tompa neszét elnyelte a puha, párnás felület, így a mélység csendje még inkább uralkodóvá vált. A levegő hideg volt, de már nem fagyos, hanem inkább frissítő, és a földes illatba finoman beleszövődött valami édes, szinte virágos aroma, ami eddig ismeretlen volt számukra.
A fekete kutya, orrával a talajt szimatolva, elöl haladt, de időnként megállt, mintha megvárná Mirelláékat, vagy épp egy-egy, a falból alig kiálló, apró fémtárgyat vizsgált volna meg. Ezek a tárgyak, amiket eddig csak sejtelmesen emlegettek, most egyre gyakrabban bukkantak fel, szabályos időközönként, mintha valami ősi nyelven próbálnának üzenni. Bandi és Borda is észrevette a változást, és szemükben a remény mellett már a felfedezés izgalma is megcsillant.
Az idős asszony, halk szavakkal, egy régi mondást idézett: „Hol a fény vezet, ott a mélység is megmutatja titkait.” Mirella értelmezően bólintott. Ezek a fénylő fémtárgyak nemcsak díszek voltak. Kétség sem fért hozzá, hogy útmutatóként szolgáltak, finom, ezüstös csillogásukkal jelezve a helyes irányt a lefelé kanyargó járatban. Nem a réziránytű fénye, hanem ezeknek az ismeretlen fémeknek a saját, belső ragyogása teremtett utat a félhomályban.
Mirella lassan, de céltudatosan ereszkedett tovább. A fénylő jelek hol a falba illeszkedve, hol apró, kiálló domborművekként mutatták az utat, mintha egy láthatatlan fonal vezetné őket. A csapat reményteljesen követte őt, mindenki érezte, hogy a kapu megnyitásával most egy teljesen új világ küszöbére léptek, amelynek minden egyes lépcsőfoka egyre mélyebbre vezette őket az ismeretlenbe, az egyre szaporodó fénylő tárgyak hívásával.