A Bíbor Kapu Megnyílik

Mirella óvatosan közelített a frissen feltárult bíborszínű kapu szerkezetéhez. Nem volt ez egy egyszerű zárnyelv, inkább egy összetett, finoman megmunkált mechanizmus, melynek réseiben még a spirálból áradó kékes fény is táncot lejtett. Bandi és Borda feszülten figyelték minden mozdulatát, a remény apró szikrája táncolt a szemükben, az idős asszony pedig halk fohászt mormolt, mintha a sorsot próbálná enyhíteni. A fekete kutya orrát szimatolta a kapu aljánál, izgatottan, mintha már érezné a mögötte rejlő új illatokat.
Mirella ujjaival végigsimította a sima, hideg felületet, keresve a kioldó pontot. Érezte, hogy a spirálba illesztett réziránytű még mindig rezonál valahol a fal mélyén, mintha suttogna neki. Egy apró, alig észrevehető mélyedést talált, amely tökéletesen illett a réziránytű egyik sarkához. Nem maga a réztárgy volt a kulcs, hanem a forma, a geometria, az ősi tudás, amit képviselt.
Amint ujját a mélyedésbe illesztette, egy halk kattanás futott végig a falban, majd egy mélyebb, recsegő hang kíséretében a bíbor kapu lassan, nehézkesen elindult befelé. Nem nyílt szét, hanem a falba csúszott, egy sötét, de kékesen derengő járatot tárva fel. A járat lefelé vezetett, egy lépcsősor volt, melynek fokait ezüstös moha borította, tompítva a lépések hangját.
A csend itt is uralkodott, de másfajta volt, mint a terem némasága: ez a csend ígéretes volt, tele rejtelmekkel és a mélység hívásával. A levegő hűvösebbé vált, és enyhe, földes illat szállt fel a mélyből. Mirella egy pillanatra megtorpant, hogy csapata is felkészülhessen. A sötét folyosó hívogatóan tárult eléjük, megígérve a következő rejtélyt.
Mirella előre lépett, Bandi, Borda és az idős asszony szorosan a nyomában, a fekete kutya pedig óvatosan, de kíváncsian elöl szaladt, már ismerős terepnek érezve a misztikus folyosót. A fénylő fémtárgyak még nem látszódtak, de a kékes fény már sejttette a következő kalandot, amely a mélyben várta őket.