A fény küszöbén

A felemelkedő fagerendák alatt hűvös, tiszta fuvallat csapott be a nyirkos folyosóra, magával hozva a nedves avar és a friss víz tisztító illatát. Bandi önkéntelenül eltakarta a szemét, amikor a gerendák résén átszűrődő napfény éles sugara vakítóan érte az arcát. Hosszú óráknak tűnt a sötétségben eltöltött szorongató idő, s a hirtelen világosság szinte kábítóan hatott a fáradt vándorokra.
— Gyertek, siessünk át! — intett Bandi fojtott, mégis sürgető hangon, miközben tekintetével még egyszer ellenőrizte a falba süllyesztett kőgolyó állását. A szerkezet finom barázdái stabilan tartották a nehéz zárat.
Borda óvatosan előrelépett, és féltő gondoskodással segítette át az idős asszonyt a magas sziklaküszöbön. Az asszony még mindig reszkető kézzel szorította kendőjét, de ahogy lába a nyirkos kő helyett puha, fűvel borított talajt érintett, mély, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki a torkából. A gát alatti csatorna vészjósló morajlása s a bezártság nyomasztó érzése lassanként elmaradt mögöttük.
Kijutva a szurdok mélyéből, a vándorok a napsütötte erdőfolt szélén álltak meg. A lombkoronán áttörő aranyszínű fény megcsillant a páfrányok levelein. Bandi még egyszer hátranézett a sziklába vájt sötét nyílásra: a gördülő kőgolyó ravasz mechanizmusa megmentette őket, de a föld alatti árnyak emléke még ott bujkált mindhármuk megriadott tekintetében.