A felébredő oszlop

A csapat megállt egy pillanatra, a szakadék hatalmas mérete nyomasztóan hatott rájuk, szavaikat jelentéktelenné téve. A távoli kékes izzás egy elfeledett szívverésként lüktetett, egyszerre volt elbűvölő és nyugtalanító. Mirella szorosan Borda mellett maradt, kezét a kutya puha bundájára fektetve, aki mélyen, szinte alig hallhatóan morgott. Nem a megszokott, fenyegető morgás volt ez, inkább egy csendes, óvatos figyelmeztetés, ami a levegőben vibrált.
– Furcsa csend – törte meg Bandi végül a hallgatást, hangja elvékonyodott a hatalmas térben. – Mintha a hegy hallgatna minket.
Az idős asszony botjával megkopogtatta a sziklafalat az erkély végén, ahol egy keskeny, alig látható nyílás tátongott. – Nem hallgat. Csak mesél, de más nyelven, mint eddig. Gyorsabban kell haladnunk.
A nyílás valóban egy hűvös alagútba vezetett, amely meglepően gyorsan kitágult, és egy még különösebb, kör alakú terembe értek. Itt a falak már nem rovásokkal díszítettettek voltak, hanem simára csiszoltak, ám a kékes derengés továbbra is bevilágította az egész teret. A terem közepén egy hatalmas, faragott kőoszlop állt, amely mintha az egész barlang boltozatát tartotta volna. Az oszlop felülete tele volt bonyolult, spirális mintákkal, amelyek a pulzáló fényben életre keltek, árnyékokat táncoltatva a falakon.
Bandi tétován nyúlt az oszlop felé. – Mi ez? Egy térkép? Vagy valami... más?
Mirella óvatosan lépett közelebb, tekintetét a kőoszlopon futó mintákon. Valami ismerős, de mégis idegen erő áramlott belőle, egyfajta ősi tudás, ami egyszerre vonzotta és taszította. Borda feszülten állt mellette, szőrét felborzolva, ahogy az oszlop felől érkező energia hatni kezdett rá. Az idős asszony már előrébb járt, a botjával tapogatva az oszlop alját, mintha keresne valamit. A levegő egyre sűrűbb lett, a kékes pulzálás pedig felgyorsult, ahogy a térkép fénye valóban életre keltette a véséseket.