A faragott faoszlop nyomában

A csörgedező patak partjára érve a frissítő víz látványa mindannyiuk arcára mosolyt csalt. A mederben lapos, mohás kövek sorakoztak, mintha csak az utazók számára rakták volna ki őket évtizedekkel ezelőtt. Bandi megállt a víz szélén, s visszanézett a társaira.
— Nos, elértük a gázlót. Innen a térkép szerint a túlparti ösvény egy régi bükkösön át vezet tovább — mondta élénken, miközben elégedetten tekintett a hűsítő habokra.
Borda lépett előre elsőként. Szokásos óvatosságával botjával kipróbálta a kövek stabilitását, majd magabiztos léptekkel átkelt a túlsó partra. Amikor látta, hogy a kövek szilárdan tartanak, odaintett az idős asszonynak, és segítő kezet nyújtott neki, amikor az óvatosan a víz fölé nyúló sziklára lépett. Az asszony hálásan bólintott, fellélegezve a sikeres átkelés után.
Bandi utolsóként lépett a túlparti puha pázsitra. Ahogy elhagyták a vizes sziklákat, a fák között egy félig mohával benőtt, faragott faoszlopra bukkantak. A korhadt fába ugyanolyan kanyargós mintát véstek, mint amilyen a bőrtokban talált térképen szerepelt.
— Megvan a megerősítés — jegyezte meg Bandi elégedett félmosollyal, a jelre mutatva. A völgybéli út tehát valóban erre vezetett, s a nyomasztó föld alatti kaland után a vándorok végre nyílt, biztonságos terepen haladhattak tovább a sűrűsödő erdei lombkoronák alatt.