A falba zárt kulcs

Ahogy Mirella ujjbegyei elhagyták a felragyogó szimbólumot, az asztal kőlapja halk reccsenéssel megmozdult. Nem omlás volt ez, csupán egy finoman kimunkált, ősi szerkezet ébredése. A lebegő láng mélykékből meleg aranysárgára váltott, és egy vékony, éles fénysugár lövellt ki belőle egyenesen a terem túloldalán lévő falra.
– Ez... ez mozog! – horkant fel Borda, és ösztönösen lépett egyet Mirella elé, miközben fejszéje nyelét szorította. – Vissza!
Bandi azonnal visszahúzódott a férfi mögé, és riadtan suttogta: – Ugye nem esik ránk az egész tető? Ugye nem?
– Nyugalom, gyáva nyulak! – vetette oda Mirella, bár a szívverése neki is felgyorsult. – Csak útbaigazítást kaptunk.
A falon, ahová az aranyszínű fénysugár mutatott, apró, téglalap alakú nyílás vált láthatóvá, amely pontosan akkora volt, mint a feltekert pergamen. Az asztal közepe közben kissé besüllyedt, és a rúnák sorban kioltódtak, mintha feladatukat teljesítve átadták volna a helyüket a következő lépésnek.
Mirella habozás nélkül felkapta az asztalról a tekercset. Érezte, hogy a pergamen most kellemesen meleg, szinte lüktet a tenyérben. Lassan a kis rés felé sétált, míg Borda és Bandi feszülten, visszatartott lélegzettel követték minden mozdulatát.
– Biztos ez, Mirella? – kérdezte Bandi reszkető hangon.
– Ha itt maradunk, a sötétség megesz – felelte a nő, majd határozott mozdulattal a falban lévő nyílásba csúsztatta a tekercset.