A fahéjillatú vályú titka

A gőzölgő átjáró kellemes, fahéjillatú melegséggel ölelte körül őket, ahogy átlépték a feltárult rézpolc mögötti küszöböt. Borda vidám fújtatással tört előre, orrát a sima kőfalakhoz nyomva, ahol apró, vájt csatornákban csordogált a gőzölgő folyadék. Nem veszély leselkedett a mélyben, hanem a régi mesterek páratlan találékonysága.
Az idős asszony óvatosan a karjára fektette a megtalált pemetefű-kötegeket, s arcán megnyugtató mosoly terült el. A meleg levegő azonnal átjárta megfáradt ízületeit, s a fahéj édeskés aromája elűzte a zord kamra maradvány hidegét is.
– Nézzétek csak, ez a víz táplálja a kamrák fűtését – mutatott a falból kiálló sárgaréz csövekre, melyekből finom párafelhő szállt fel.
Bandi a sárgarézzel szegélyezett vályúhoz lépett. Lapozgatni kezdte a féltve őrzött kódexet, s ujját végighúzta a perembe vésett kanyargós szimbólumokon. A könyv rajzai pontosan megegyeztek a vályú falán látható nap- és holdjelekkel. A fiú gyorsan megértette a mechanizmust: a hegyi pemetefű esszenciáját a sárgaréz szelepek segítségével kellett a forró vízbe vezetni, hogy a gyógyító gőz végigáramoljon az egész építmény járataiban.
Amikor Bandi elfordította az első rézkart, a vályú szélén lévő rúnák lágy, aranyló fénnyel gyúltak ki. A meleg gőz még édesebb illatot árasztott, s a folyosó végén halk kattanással egy újabb tárolórekesz nyílt ki, tele friss, tiszta forrásvízzel töltött üvegcsékkel. Borda elégedetten csóválta a farkát, míg az idős asszony bizakodva szorította magához a gyógyfüveket.