A dombhát kapujában

Borda magabiztos léptei nyomán a kis csapat maguk mögött hagyta a magányos tölgyfát, s az ösvény lágy kanyarral ereszkedett lefelé a napsütötte domboldalon. A fűszálakat borzoló szellő kellemesen hűsítette átforrósodott arcukat, s a környék csendje lassan feloldotta bennük a korábbi feszültség utolsó maradványait is.
Ahogy a lanka alsó pereméhez értek, a régi szekérút iránya lágyan kettévált. Egy természetes sziklafal húzódott a dombhát tövében, ahol az évszázadok során felhalmozódott sziklákból egy alacsony, védelmet nyújtó kőkerítés formálódott. A sziklák tövében megbúvó, hűs árnyékot adó zugban újabb vésett kőtömb bukkant elő a magas fű takarásából.
Bandi megállt a kőkerítés mellett, és megkönnyebbülten intett a többieknek. A tömb felületébe ugyanazt a jól ismert cikcakkos vájatot vésték, ám ezúttal a mélyedések egy szűk, természetes szurdokbejárat felé mutattak, amely a völgy védettebb, lankásabb szegletébe vezetett. Az idős asszony halvány mosollyal sóhajtott fel, majd leült egy sima kőlapra, hogy megpihentesse fáradt lábait.
Borda nem vesztegette az időt: éber tekintettel kémlelte a szurdok hűs bejáratát, majd csendes bólintással jelezte társainak, hogy az út teljesen biztonságos. A napsütötte tisztás után a sziklák közti védett ösvény újabb reményteli állomást ígért a vándoroknak.