A borostyános fűszerkamra küszöbén

Bandi ujjaival még egyszer átlátogatta a rézorsó finom bemetszéseit. A karcolások nem csupán rajzok voltak, hanem egyértelmű jelzések: a tisztás szélén álló legöregebb bükkfa felé mutattak, ahonnan egy elfeledett ösvény kanyargott a sűrűbe.
– Ne késlekedjünk! – suttogta Borda feszülten, miközben idegesen pillantgatott a mogyoróbokrok sötétlő árnyai közé. Botját szorosan a kezében tartva fordult a fák felé. – Aki ezt az szerkezetet hátrahagyta, aligha akarta, hogy itt ácsorogjunk.
Az idős asszony egyetlen bólintással jelezte egyetértését, bár szorongva szedte össze szoknyája szélét. Bandi gondosan elrakta a rézorsót a tarisznyájába, majd lépteit a régi fűszerkamra felé vezető irányba igazította.
Ahogy áttörtek a sűrű aljnövényzeten, a levegő megváltozott. A dohos avar szagát lassan felváltotta egy különös, édeskés, mégis avitt fűszerillat, mintha a múlt egy apró darabja rekedt volna a fák között. Néhány tucat lépés után a lombkorona elvékonyodott, és a vándorok előtt kirajzolódott a keresett építmény.
A földbe süllyedt, vaskos tölgygerendákból emelt fűszerkamrát szinte teljesen beborította a borostyán. A korhadt ajtó félig nyitva állt, s sötét, hűvös belső tér sejtelmesen hívogatta a megszeppent utazókat.