A biztató fénysugár

A szűk, párás sziklarésen átbújva a lejtő meredeken lefelé vezetett, de a falak csiszolt simaságának köszönhetően senki sem csúszott meg. A fülledt, meleg fuvallat lassan alábbhagyott, s helyét frissebb, hűvösebb hegyi levegő vette át. A kis csapat néhány óvatos lépés után egy tágasabb elágazáshoz érkezett, ahol a sziklajárat kétfelé ágazott.
Bandi magasra emelte a fáklyát, ám a lobogó tűz fénye alig érte el a sötétségbe vesző kanyarulatokat. Szerencsére nem maradtak iránymutatás nélkül: a szurdok felett korábban megfigyelt, térképszerű fénysugarak finom pászmái itt is áttörték a magasságból nyíló réseket. Mintha maga a hegy vetítene utat a vándoroknak, a fényvonalak határozottan a jobb oldali alagút felé mutattak.
– Nocsak, úgy látszik, a hegy maga vállalta a kalauz szerepét – jegyezte meg csendesen Bandi, miközben az idős asszony megkönnyebbülten sóhajtott fel, s hálásan támaszkodott meg a hűvös kőfalon.
Borda egyetlen szótlan bólintással nyugtázta a látható jelet. Előrelépett, s a fénysugarak aranyló vonalát követve magabiztosan vezette tovább a társaságot. A járat mélyén hamarosan egy vaskos, faragott kőkapu körvonalai bontakoztak ki a homályból, elzárva a továbbhaladás közvetlen útját.