XXIII/5. A gőzkamra permete — Mechanikus álcázás

A tisztítóakna belsejében a gőz sűrű, kámforos homályként telepedett a gombok sárgaréz felületére. A forgó kefék acélsörtéi fülsértő csikorgással estek neki a nedves posztónak, miközben a gépészeti szerkezet ütemes kattogással adagolta a maró hatású, ipari tisztítószert.
– Látja? Vegyi álcázással próbálják megsemmisíteni a titkos üzeneteket! – kiáltotta Henderson, ahogy a zsíroldó pára elhomályosította a fényét. – A katonai vezérkar törölni akarja a felszínről származó bizonyítékainkat!
– Henderson, maga abszurd teóriákat gyárt – préselte ki magából az antikvárius gombja, amint egy kemény szőrű kefe a kabátrehajtóval együtt a széle felé sodorta őket. – Ez csupán egy túlméretezett gőzkamra a minisztériumi tisztviselők ruhatárához. A pecsétviasz- és kávéfoltok szakszerű eltávolítása aligha számít stratégiai szabotázsnak.
A mechanika ekkor hirtelen reteszt váltott. Egy sziszegő hidraulikus kar nyúlt be a gőzvezetékek mögül, megragadta a vállfa kampóját, és egy nyikorgó terelőlemez segítségével oldalirányba lendítette az egész felöltőt. A nehéz posztó egy sötét, száraz levegőt árasztó alagútba sodródott, ahol a falakat apró, számozott fémkapcsok borították.
A kapcsok nem tisztítottak, hanem módszeresen feszegetni kezdték a ruha szövetét. A távolban egy rezonáló rézkürt mély búgása szólalt meg, miközben a futószalag sínpárja éles zökkenéssel egy ismeretlen mélyrevezető járat felé váltott.