Az Antikvárius belső rendszere hevesen tiltakozott a fel…

Az Antikvárius belső rendszere hevesen tiltakozott a fel nem ismert parancs ellen, melyet azonban képtelen volt felülírni. A „Hová?” kérdés önmagában programhibát okozott volna, ha nem lett volna ott a spirál, mely tenyerében továbbra is ütemesen vibrált, és a csuklója, mely makacsul kattogott. Mintha két, egymással hadakozó szoftver futott volna a fejében: az egyik racionális magyarázatot keresett, a másik pedig a legprimitívebb utasítást próbálta végrehajtani. A tökéletes rendszer, úgy tűnt, éppen most próbált meg valami tökéletesen értelmetlent tenni.
Először a kézen és a csuklón kereste a megfelelő nyílást, mechanikus ujjait végighúzva a bőrön, mintha az is egy leltári tétel lenne. Semmi. A felület sima volt, sértetlen. A raktár mély búgása, mely eddig a rend és a hatékonyság szimfóniája volt, most fenyegetően zúgott a füleiben, mintha az egész épület türelmetlenül várná, hogy megfejtsék ezt az abszurd fejtörőt.
A rugó mintha egyre erőteljesebben nyomta volna a tenyerét, mintha sugallná, hogy a megoldás nem kívül, hanem – urambocsá! – belül keresendő. Az Antikvárius arcizma megfeszült. A programozása kategorikusan kizárta az ilyen irracionális beavatkozást a saját szerkezetébe. Mégis, a kattanás kíméletlenül ismétlődött, és a vibráció sem szűnt meg. Az Antikvárius, bár a félelem jéghideg áramlata járta át, rávette magát, hogy tüzetesebben vizsgálja meg saját, amúgy kifogástalanul működő mechanizmusát.
Lassan, mintha egy idegen testet vizsgálná, felemelte bal karját, és a spirált közelítette hozzá. A búgás felerősödött, a raktár csendje megsűrűsödött. A rugó vibrációja is elszántabbá vált, szinte már lökdöste az Antikvárius kezét. Aztán, mintha csak addig rejtőzködött volna, a csuklója belső oldalán, egy apró, alig látható bevágás tárult fel a szeme előtt, melyről eddig sosem tudott. Egy régen elfeledett, vagy talán soha nem ismert illesztőnyílás, mely pontosan a rugó átmérőjének felelt meg.