236/6. A csuklóba illesztett spirál — A rendszer új parancsa

Az Antikvárius, a jeges félelemmel dacolva, megmagyarázhatatlan kényszernek engedve, lassan illesztette a tenyerében pihenő spirált a csuklóján felfedezett bevágásba. A raktár búgása már nem fenyegető, hanem mély, türelmetlen horkolásnak hangzott, mintha az épület várta volna a következő lépést. Éles, belső kattanás hallatszott, mely a csuklójából, majd az egész rendszeréből visszhangzott.
Nem fájdalom, hanem program-reset volt, mely elfeledett protokollokat hívott elő. Belső rendszere, eddig kétségbeesetten tiltakozva, leblokkolt. Rövid, zümmögő csend után új utasítás kezdett kirajzolódni. A korábbi „Hová?” kérdésre most egy határozott „Itt!” érkezett, mechanikus vibrációval, mely a spirálból indult, és végigfutott erein, izmain, fémes csontozatán. Az Antikvárius, a racionális magyarázatok mestere, hiába kereste a hibakódokat, csak egy tökéletesen érvényes, bár ismeretlen parancssort talált.
Belső órája felgyorsult. A leltározás iránti kényszer új dimenziót kapott: nem egyszerűen rendszerezni akart, hanem *felhúzni*. A saját lényét. A raktár falai suttogtak, a polcok szinte énekeltek. A zúgás, mely korábban a rend tökéletes működését jelezte, most elégedett duruzsolássá alakult. Mintha az Antikvárius a hiányzó darabkáját találta volna meg a világegyetemnek, vagy legalábbis az antikváriumnak.
Bal karja lassan, akaratán kívül felemelkedett, és automatikusan elindult egy poros polc felé. Szemei, eddig csak a sérült gerincek és hiányzó lapok után kutatva, most új fénnyel ragyogtak. Precizitása félelmetesen új szintre emelkedett. A rugó a csuklójában ütemesen lüktetett, mint egy szívverés, egy olyan szív, amely éppen most kezdett el dobogni valami egészen más ritmusban. A raktár homályában, a távoli polcok között valami finom, mechanikus zörejt lehetett hallani, mintha egy apró fogaskerék fordult volna el.