97/3. A csatlakozó szelep — A távhőfokú regiszter

A sárgaréz cső milliméteres pontossággal illeszkedett a fűtéscső szelepére. Egy halk, sziszegő klakk jelzette a reteszelést, mintha a fal és a tölgyfadoboz évtizedek óta erre az egyetlen találkozóra várt volna. Az Antikvárius elismerően hümmögött.
– Automatizált hőtársítás – bólintott magabiztosan, miközben elővette a bőrkötésű leltárkönyvét. Meg volt győződve róla, hogy a fővárosi antikvárius-céh végre üzembe helyezte a központi állagmegóvó hálózatot. Ha a levegő páratartalma csökken, a rendszer a fűtésből nyer szekunder energiát a fóliánsok védelmére. Zseniális, gondolta, és egy apró pipát tett a „Karbantartási fejlesztések” rovatba.
Megnyugvása azonban alig tartott pár másodpercig, mert a radiátor nyomásmérő mutatója nem felfelé, hanem lendületesen balra, a nulla felé kezdett pörögni. A szobában érezhetően hűvösebb lett, miközben a tölgyfadoboz belső fogaskerekei elégedett, kövér kattogásba kezdtek. A doboz oldalán egy rézigazítású fiókocska ugrott ki, benne egy frissen nyomtatott, keskeny papírcsíkkal.
Az Antikvárius megigazította az orrán a szemüvegét, és a csíkra pillantott. A felirat szerint a helyiségből elvont hőt a hálózat sikeresen átirányította a szomszédos blokk prioritási körébe, a műveletért pedig nullpengős díjmentességi jóváírás járt.
Mielőtt azonban értelmezhette volna a „prioritási kör” fogalmát, az utca felől, a szomszédos kávéház irányából ütemes, fémes csikorgás hallatszott, mintha egy mennyezeti csigaorsó épp ekkor húzott volna meg egy túlfeszített láncot.