96/1. A szinkronizált kanál — A megszokás hatalma

Mr. Henderson a sarkon álló kávéház felé vette az irányát. Hónapok óta először haladt könnyed léptekkel; a térdeiben többé nem csikorgott az elhasznált áttétel, s a tüdeje sem gőzsziszegéssel telt meg, hanem a hűvös esti levegővel. A szabad mozgás öröme átjárta minden porcikáját, ahogy átlépte a kávéház küszöbét.
Helyet foglalt a megszokott sarokasztalnál, s elégedetten rendelett egy csésze forró feketeteát. A pincér gyorsan meghajolt, majd letette elé a gőzölgő porcelánt. Henderson a csuklójára pillantott: a finom, sárgarézből öntött apró szerkezet elszántan, halk ketyegéssel dolgozott a bőre felett. A fém nem hűlt ki, kellemes, állandó meleget árasztott.
Amikor a teáskanalat a csészébe ejtette, különös dolog történt. A kanál nem dőlt el a szélén, hanem ütemes kopogásba kezdett a porcelán peremén. Egy, kettő, három, négy – hajszálpontosan követve a csuklójára rögzített rézóra belső fogaskerekeinek ritmusát.
Henderson óvatosan megragadta a kanál nyelét, hogy leállítsa a zajt, de a rezonancia nem szűnt meg. A szomszédos asztalnál egy épp a zsebóráját felhúzó úriember meglepetten felhorkant: az órája rugója a harmadik kattanásnál megakadt, s a mutatók hirtelen ugorva igazodtak Henderson csuklójának üteméhez.
– Ritka precíz, szuggesztív szerkezet – jegyezte meg a szomszédos vendég elismerően, miközben a teáskanál egyenletes koccintása betöltötte a halk kávéházat.
Henderson erőltetett mosollyal bólintott, s megpróbálta a kabátja ujját mélyebbre húzni. A falon függő nagy ingaóra ebben a pillanatban megtorpant egy suta másodpercre, majd határozottan átvette a kisméretű rézszerkezet vibrálását.