82/3. A besütött lencse — Az optikai félreértés

Az Antikvárius óvatosan kiköpte a tésztadarabkákat a tenyerébe, majd az apró glasszét a szemüvege elé tartotta. A lencse szélén hajszálvékony gravírozás csillant meg: egy leltári kód, amely hajszálpontosan megegyezett a falon pörgő vörös számsorral. Úgy tűnt, a Hivatal bürokráciája nem bízta a véletlenre az ügyfelek tisztánlátását – a prémium teadélután minden egyes morzsája szigorú célt szolgált.
A padlólemezre vetülő pulzáló árnyék lassan kirajzolta a váróterem szerkezeti ábráját, különös tekintettel a szellőzőnyílások mögött húzódó finom áramkörökre. Az Antikvárius megkönnyebbülten bólintott magában. A vörös sorszámok és a lencse összekapcsolódása nyilvánvalóan egy interaktív ügyféltájékoztató rendszert alkotott. A Hivatal csupán a modern optika segítségével próbálta bemutatni a tartozásmentes ügyfeleknek járó kényelmi kedvezmények architektúráját.
Hogy ellenőrizze feltevését, a lencsét a tekerccsé csavart kérdőív fölé tartotta. A vetített fényben a papír üres mezői hirtelen kitöltődtek: a gép automatikusan a legmagasabb pontszámot társította a teázási élményhez és a várótermi atmoszférához. Az elégedettségi index a kijelzőn azonnal száztizenkét százalékra ugrott.
Az megnyugtató pillanat azonban tiszavirág-életűnek bizonyult. A sárgaréz kerekeken guruló automata hirtelen halk kattanással megállt, és a tetején lévő tálca alól egy apró, csipeszszerű fémkar nyúlt ki. Nem a teáscsészéért nyúlt, hanem a férfi kabátjának megmaradt gombjai felé lendült, meglepően precíz és mohó mozdulattal.
A vetített ábra ugyanis nem a váróterem térképe volt, hanem a férfi ruházatának szerkezeti lebontási terve – a „százszázalékos ügyfélelégtétel” a Hivatal szabályzata szerint a hiánytalan levetkőztetéssel és leltárba vétellel volt egyenértékű. A falban lévő réztölcsérből ekkor halk, gépies szisszenés hallatszott.