77/2. Az önbevallási ív — Minőségi tévedés

A fiók mélyéről kinyúló sárgaréz csipesz nem a várt papírokat, hanem egy számozott acél bélyegzőt és egy kemény kartonlapot tolt a kezébe. A lap tetején gépies nyomtatással állt a fejléc: „4-es számú nyomtatvány – Tárgyi eszközök önbevallása és állagmegóvása”.
Az antikvárius megigazította a szemüvegét. Bár a státusza megváltozott, a gondos adminisztráció iránti vonzalma sértetlen maradt. Rányomta a bélyegzőt a kartonra, várva a megszokott hivatali tintaszagot, ám a szerkezet helyette egy apró, fémes mélyedést ütött a papírba. A minta kísértetiesen emlékeztetett arra a sorszámra, amelyet a rézasztal sarokpántjába vésve látott.
– Kiváló – dörmögte Mr. Henderson gépies hangja a réztölcsérből. – Az önellenőrzési szakasz első szakasza sikeres. Kérem, határozza meg a szomszédos felületek kopási együtthatóját.
Az antikvárius elégedetten húzta ki magát a forgószékben. A hivatali gépezet logikáját ismerve arra a megnyugtató következtetésre jutott, hogy a besorolása csupán álcázott előléptetés: ő lett a belső kamra fő leltőre, akinek feladata a többi berendezési tárgy felügyelete. Magabiztosan nyúlt a rézasztal széléghez, hogy megkocogtassa a lakkozást.
A mennyezeti sínről aláereszkedő fémkar azonban nem az asztalt, hanem az antikvárius bal csuklóját ragadta meg, és egy pattanással sárgaréz azonosítópántot rögzített rá. A szomszédos csőposta nyílásában pedig csendes, fémes ketyegés vette kezdetét.