Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
393/5. A kiállított gyűjtő — Az élő műtárgy
Szenes úr nézte a tenyerébe pottyant belépőjegyeket. Minden egyes darabon a saját arcképe díszelgett, gondosan kiegészítve a „393/1. tétel – Élő Kiállítás: A Premium Gyűjtő” felirattal. Alatta apró betűvel: „Belépés csak érvényes jeggyel. Kérjük, ne etessék a kiállítási tárgyat, és ne zavarják meg a kurátori feladatok ellátásában.”
A „kurátori feladatok” kifejezés némi reményt ébresztett benne. Talán mégsem tévedett olyan nagyot. Ha ellenőr, akkor felügyelnie kell, és a jegyek nyilvánvalóan egyfajta belépést biztosítottak – de kinek? A tölgyfa ajtó lassan, recsegve tárult ki. Szenes úr büszkén tartotta a kezében a sárgaréz bárcát, amolyan jelvényként, amivel kinyilváníthatja új, ellenőri státuszát. Arra számított, hogy egy üres folyosóra, esetleg a rendszer vezérlőtermébe jut, ahol végre tisztázhatja a félreértéseket.
Ehelyett azonban egy tágas, bársonyfüggönyökkel borított terem tárult fel előtte, amely zsúfolásig megtelt ünneplő ruhás, várakozó emberekkel. Kezükben jegyeket lobogtattak, melyek kísértetiesen hasonlítottak azokra, amik Szenes úr markában pihentek. Amint az ajtó teljesen kinyílt, a tömegből taps és susogás hangja tört elő, néhányan pedig ujjukkal mutogattak felé. „Megérkezett! Ő a 393/1-es!” – suttogta egy nő, miközben egy rézcsengő, az a fajta, ami Szenes úr aktatáskájában is volt, kellemesen megkondult a kezében.
Szenes úr arca vérvörös lett. A „Prémium Gyűjtő” státusz valóban azt jelentette, hogy őt gyűjtik. A bárca nem a hatalom kulcsa volt, hanem a kiállítási darab azonosítója, a belépőjegyek pedig azt hirdették: a látogatók a „kurátori feladatok ellátása” közben figyelhetik meg őt, mint egy gondosan kurált, élő kiállítási tárgyat. Az automatizált rendszer nem a kontrollt adta át, hanem beiktatta Szenes urat a saját, önkiszolgáló katalógusába, mint legújabb, legértékesebb gyűjtő-gyűjteményét. A kiállítás megnyílt, és a fő attrakció – maga Szenes úr – épp most lépett a színpadra.
A terem végében, egy bársony zsákvászonnal letakart piedesztálon, valami csillogott.
A „kurátori feladatok” kifejezés némi reményt ébresztett benne. Talán mégsem tévedett olyan nagyot. Ha ellenőr, akkor felügyelnie kell, és a jegyek nyilvánvalóan egyfajta belépést biztosítottak – de kinek? A tölgyfa ajtó lassan, recsegve tárult ki. Szenes úr büszkén tartotta a kezében a sárgaréz bárcát, amolyan jelvényként, amivel kinyilváníthatja új, ellenőri státuszát. Arra számított, hogy egy üres folyosóra, esetleg a rendszer vezérlőtermébe jut, ahol végre tisztázhatja a félreértéseket.
Ehelyett azonban egy tágas, bársonyfüggönyökkel borított terem tárult fel előtte, amely zsúfolásig megtelt ünneplő ruhás, várakozó emberekkel. Kezükben jegyeket lobogtattak, melyek kísértetiesen hasonlítottak azokra, amik Szenes úr markában pihentek. Amint az ajtó teljesen kinyílt, a tömegből taps és susogás hangja tört elő, néhányan pedig ujjukkal mutogattak felé. „Megérkezett! Ő a 393/1-es!” – suttogta egy nő, miközben egy rézcsengő, az a fajta, ami Szenes úr aktatáskájában is volt, kellemesen megkondult a kezében.
Szenes úr arca vérvörös lett. A „Prémium Gyűjtő” státusz valóban azt jelentette, hogy őt gyűjtik. A bárca nem a hatalom kulcsa volt, hanem a kiállítási darab azonosítója, a belépőjegyek pedig azt hirdették: a látogatók a „kurátori feladatok ellátása” közben figyelhetik meg őt, mint egy gondosan kurált, élő kiállítási tárgyat. Az automatizált rendszer nem a kontrollt adta át, hanem beiktatta Szenes urat a saját, önkiszolgáló katalógusába, mint legújabb, legértékesebb gyűjtő-gyűjteményét. A kiállítás megnyílt, és a fő attrakció – maga Szenes úr – épp most lépett a színpadra.
A terem végében, egy bársony zsákvászonnal letakart piedesztálon, valami csillogott.
Ebben a részben
Szereplők
- szenes-ur
Helyszín
- fo-helyszin
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Folytatás
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.