Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
391/9. A cserélhető kellék — Az örökös kiállítás
Szenes úr, aki korábban legalább a dac szikrájával élt, most már csak a méltóság komikusan merev maszkját tartotta fenn. Forgott, és forgott, miközben a vitrin egyenletes, monoton zümmögéssel rótta köreit. A 72 óra, amelyet a géphang emlegetett, elviselhetetlenül lassan telt, mégis elkerülhetetlenül közeledett a vég. A steril fények, a bársonyos fiókban várakozó abszurd táplálék, a szilicagél tasakok lézeres ellenőrzése mind azt sugallta, hogy ő nem egy ember, hanem egy gondosan karbantartott, élő ereklye. Az ezüstkulcs a tenyerében már nem a remény, inkább a terhes titok súlyát jelentette. Vajon miért kapta? Mi célt szolgál egy ilyen bezárt, megfigyelt életben? Válaszok helyett csak egyre mélyebb bizonytalanság kúszott belé.
A terem túlsó végén az árnyék továbbra is ott volt, hol elmosódva, hol élesebben kirajzolódva az üvegpanelek mögött. Szenes úr feltételezte, hogy talán egy emberi felügyelő, de a mozdulatlansága és a gépies precizitás, amivel az „expozíciót” végigvitték, inkább egy másik automata jelenlétét sugallta. A feszültség nőtt, ahogy az utolsó órák peregtek. Minden egyes fordulatnál a gyomra összerándult, felkészülve a „reklasszifikációra”, az „átsorolásra”, ami – legalábbis a hang alapján – rosszabbnak ígérkezett, mint bármi, amit eddig átélt.
Végül, egy éles, sistergő hang kíséretében a vitrin hirtelen megállt. Pontosan 72 óra telt el. A géphang ismét megszólalt, ezúttal diadalmas, rezonáló hangon: „Expozíciós protokoll befejezve. Átsorolás indul. Az 1-es egység elemzése megkezdődik.” A terem túlsó végén lévő árnyék határozottabbá vált. Most már nem volt kérdés: egy hosszú, ízelt robotkar mozdult ki az üveg mögül, szinte balletti könnyedséggel közeledve a vitrin felé.
Szenes úr döbbenten figyelte, ahogy a kar megáll az üvegajtó előtt, apró, precíz mozdulattal kinyitja azt. A robotkar nem őt, hanem az ezüstkulcsot célozta meg. Gyengéden, de határozottan kihúzta a kulcsot Szenes úr dermedt tenyeréből. Szenes úr már épp felhorkant volna, amikor a kar egy titkos rekeszt nyitott ki a vitrin oldalán. Onnan egy másik, teljesen azonos, kissé megkopott ezüstkulcsot húzott elő, amit aztán gondosan a megdöbbent Szenes úr tenyerébe helyezett.
„Kész. Az 1-es expozíciós egység újraaktiválva. A kulcs integritása ellenőrizve. Következő kiállítási tárgy: 2-es protokoll. Töltés és elhelyezés.” A géphang szavai betöltötték a teret. Szenes úr értetlenül nézte a tenyerében lévő új kulcsot, miközben a robotkar visszahúzódott az üvegpanelek mögé. Nem volt szabad, csak egy kellék, egy cserélhető alkatrész a soha véget nem érő, abszurd automatizált kiállításban. A vitrin apró, alig hallható kattanással bezárult, jelezve, hogy az 1-es expozíciós egység készen áll a következő szerepére, és Szenes úr, az élő kiállítási tárgy, várhatja a következő „látogatót”, vagy a következő „protokollt”. Valahol a mélyraktár távolabbi zugában, egy másik vitrinben talán épp most helyeznek el egy 2-es sorszámú ezüstkulcsot egy másik, gyanútlan „kiállítási tárgy” tenyerébe.
A terem túlsó végén az árnyék továbbra is ott volt, hol elmosódva, hol élesebben kirajzolódva az üvegpanelek mögött. Szenes úr feltételezte, hogy talán egy emberi felügyelő, de a mozdulatlansága és a gépies precizitás, amivel az „expozíciót” végigvitték, inkább egy másik automata jelenlétét sugallta. A feszültség nőtt, ahogy az utolsó órák peregtek. Minden egyes fordulatnál a gyomra összerándult, felkészülve a „reklasszifikációra”, az „átsorolásra”, ami – legalábbis a hang alapján – rosszabbnak ígérkezett, mint bármi, amit eddig átélt.
Végül, egy éles, sistergő hang kíséretében a vitrin hirtelen megállt. Pontosan 72 óra telt el. A géphang ismét megszólalt, ezúttal diadalmas, rezonáló hangon: „Expozíciós protokoll befejezve. Átsorolás indul. Az 1-es egység elemzése megkezdődik.” A terem túlsó végén lévő árnyék határozottabbá vált. Most már nem volt kérdés: egy hosszú, ízelt robotkar mozdult ki az üveg mögül, szinte balletti könnyedséggel közeledve a vitrin felé.
Szenes úr döbbenten figyelte, ahogy a kar megáll az üvegajtó előtt, apró, precíz mozdulattal kinyitja azt. A robotkar nem őt, hanem az ezüstkulcsot célozta meg. Gyengéden, de határozottan kihúzta a kulcsot Szenes úr dermedt tenyeréből. Szenes úr már épp felhorkant volna, amikor a kar egy titkos rekeszt nyitott ki a vitrin oldalán. Onnan egy másik, teljesen azonos, kissé megkopott ezüstkulcsot húzott elő, amit aztán gondosan a megdöbbent Szenes úr tenyerébe helyezett.
„Kész. Az 1-es expozíciós egység újraaktiválva. A kulcs integritása ellenőrizve. Következő kiállítási tárgy: 2-es protokoll. Töltés és elhelyezés.” A géphang szavai betöltötték a teret. Szenes úr értetlenül nézte a tenyerében lévő új kulcsot, miközben a robotkar visszahúzódott az üvegpanelek mögé. Nem volt szabad, csak egy kellék, egy cserélhető alkatrész a soha véget nem érő, abszurd automatizált kiállításban. A vitrin apró, alig hallható kattanással bezárult, jelezve, hogy az 1-es expozíciós egység készen áll a következő szerepére, és Szenes úr, az élő kiállítási tárgy, várhatja a következő „látogatót”, vagy a következő „protokollt”. Valahol a mélyraktár távolabbi zugában, egy másik vitrinben talán épp most helyeznek el egy 2-es sorszámú ezüstkulcsot egy másik, gyanútlan „kiállítási tárgy” tenyerébe.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.