Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
391/8. A pörgő kiállítás — A 72 órás műsor
Szenes úr vitrinje egy halk sziszegéssel a forgó lemez közepére siklott, mintha egy gondosan kalibrált célpontot érne el. A lemez lassan, szinte észrevétlenül megindult, egyenletes, monoton körpályára állítva a szerencsétlen kiállítási tárgyat. Szenes úrnak azonnal eszébe jutottak a gyermekkori panorámamozik, ahol a nézők ülve forogtak körbe egy fix vászon előtt. Itt azonban ő volt a vászon, a festmény és a néző is egy személyben, egy elidegenedett, üvegkalitkába zárt monológ.
A „72 óra” felirat visszhangzott a fejében. Hogy telik majd el ez az idő? Vajon valaki figyelni fogja őt? Lesz közönsége ennek a performansznak, vagy csak az automatizált rendszer szürke, érzéketlen szemei pásztázzák? Az ezüstkulcs a tenyerében hűvös volt, semmiféle interakcióra nem ösztönzött, csak a puszta létezésével jelezte, hogy van valamilyen, még fel nem fedezett funkciója.
A terem világossága éles volt, steril, reflektorfények villogtak fel néha, rövid, vakító expozíciókat biztosítva. Szenes úr úgy érezte, mintha egy laboratóriumi kísérlet alanya lenne, ahol az a legfontosabb, hogy az alany ne mozduljon, ne tegyen semmit, ami megzavarná a megfigyelés tisztaságát. A bársonyozott fiókban, ahol a paszta és a víz várakozott, egy apró, hajszálvékony lézerfény pásztázta át a tálkákat, mintha a táplálék minőségét, vagy épp a fogyasztás hiányát ellenőrizné.
Hirtelen egy mély, zengő hang töltötte meg a termet. Nem emberi hang volt, inkább gépi rezonancia, amely lassan, tagoltan mondott valamit. A hang üres volt, dallamtalan, mégis tekintélyt parancsoló. „Kérjük, tartsa magát az expozíciós időre vonatkozó protokollhoz. Bármilyen hirtelen mozdulat vagy a tárolási integritás megsértése azonnali átsorolást von maga után.”
Szenes úr felhorkant. Átsorolás? Mi a csudába sorolhatnák át innen? A kulcsot szorosabban markolta. A hang elhallgatott, de a vitrin továbbra is forgott. A terem túlsó végén, a hatalmas üvegpanelek mögött egy árnyék mozdult meg. Nem volt egyértelmű, ember volt-e, vagy csak egy gép, ami épp akkor foglalta el a helyét a vezérlőpultnál. Szenes úr lassan, már-már komikusan igyekezett megőrizni a méltóságát, miközben tudta, hogy talán pont a mozdulatlansága az, ami a leginkább nevetséges. Egy újabb kör, egy újabb bepillantás a falak mögötti gépezetekbe, és egyre mélyebben érezte, hogy a 72 óra nem a szabadságát jelenti majd.
A „72 óra” felirat visszhangzott a fejében. Hogy telik majd el ez az idő? Vajon valaki figyelni fogja őt? Lesz közönsége ennek a performansznak, vagy csak az automatizált rendszer szürke, érzéketlen szemei pásztázzák? Az ezüstkulcs a tenyerében hűvös volt, semmiféle interakcióra nem ösztönzött, csak a puszta létezésével jelezte, hogy van valamilyen, még fel nem fedezett funkciója.
A terem világossága éles volt, steril, reflektorfények villogtak fel néha, rövid, vakító expozíciókat biztosítva. Szenes úr úgy érezte, mintha egy laboratóriumi kísérlet alanya lenne, ahol az a legfontosabb, hogy az alany ne mozduljon, ne tegyen semmit, ami megzavarná a megfigyelés tisztaságát. A bársonyozott fiókban, ahol a paszta és a víz várakozott, egy apró, hajszálvékony lézerfény pásztázta át a tálkákat, mintha a táplálék minőségét, vagy épp a fogyasztás hiányát ellenőrizné.
Hirtelen egy mély, zengő hang töltötte meg a termet. Nem emberi hang volt, inkább gépi rezonancia, amely lassan, tagoltan mondott valamit. A hang üres volt, dallamtalan, mégis tekintélyt parancsoló. „Kérjük, tartsa magát az expozíciós időre vonatkozó protokollhoz. Bármilyen hirtelen mozdulat vagy a tárolási integritás megsértése azonnali átsorolást von maga után.”
Szenes úr felhorkant. Átsorolás? Mi a csudába sorolhatnák át innen? A kulcsot szorosabban markolta. A hang elhallgatott, de a vitrin továbbra is forgott. A terem túlsó végén, a hatalmas üvegpanelek mögött egy árnyék mozdult meg. Nem volt egyértelmű, ember volt-e, vagy csak egy gép, ami épp akkor foglalta el a helyét a vezérlőpultnál. Szenes úr lassan, már-már komikusan igyekezett megőrizni a méltóságát, miközben tudta, hogy talán pont a mozdulatlansága az, ami a leginkább nevetséges. Egy újabb kör, egy újabb bepillantás a falak mögötti gépezetekbe, és egyre mélyebben érezte, hogy a 72 óra nem a szabadságát jelenti majd.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.