Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
391/7. A vándorló vitrin — Az expozíciós idő
Szenes úr vitrinje egyenletes zümmögéssel indult meg a vékony rézsínen. A mélyraktár sötétjében néma utazás vette kezdetét, ahol a bársonyozott fiók egy lassú, méltóságteljes liftként siklott előre. A steril táplálék, a sárgás paszta és az ioncserélt víz változatlanul ott pihent a tálkában, egy makulátlan, de teljességgel étvágytalan csendéletként. Szenes úr megpróbálta megérinteni a pasztát a kulcs hegyével, mintha kémiai reakciót vagy valami rejtett mechanizmust remélt volna, de semmi. Csak a langyos, homogén anyag simulékonysága.
Az utazás folytatódott, és Szenes úr rájött, hogy a mélyraktár korántsem az, aminek gondolta. Nem egy egyszerű, porlepte polcrendszer, hanem labirintus, tele rejtett folyosókkal és automatizált szerkezetekkel. A vitrin időnként megállt, halk kattanások hallatszottak, ahogy a sínrendszer váltott, majd újból elindult. Néha elhaladt más, hasonlóan bársonyozott fiókok előtt, melyek üvegtetején keresztül halványan látszottak a bennük őrzött "kiállítási tárgyak": egy gondosan becsomagolt, ezüstözött esernyő, egy aprólékosan rendezett borítékgyűjtemény, sőt, egyszer egy teljes, antik írógép is, éppolyan tiszta, mint ő maga. Szenes úr ekkor kezdte sejteni, hogy talán nem az egyetlen, akit "optimalizált" állapotban tárolnak.
A mozgás végül lelassult, majd teljesen megállt egy nagyobb, világosabb teremben. Itt a falakat nem polcok borították, hanem hatalmas, üvegezett panelek, amelyek mögött bonyolult gépezetek, zsinórok és kijelzők vibráltak. A terem közepén egy emelvény magasodott, melynek tetején egy forgó lemez várta, hogy valami rákerüljön. Szenes úr vitrinje pont az emelvény felé fordult, mintha valamilyen ceremónia részese lenne.
A kulcs súlya a tenyerében egyre abszurdabbnak tűnt. Mire jó ez az egész? Miért pont ő? És miért ez a luxusnak álcázott, steril fogság? Miközben a fiók lassan elfordult az emelvény felé, Szenes úr pillantása megakadt valamin. Egy apró, rézszínű címke villant meg a forgó lemez szélén, melyre apró betűkkel az volt írva: „Várható expozíciós idő: 72 óra”.
Az utazás folytatódott, és Szenes úr rájött, hogy a mélyraktár korántsem az, aminek gondolta. Nem egy egyszerű, porlepte polcrendszer, hanem labirintus, tele rejtett folyosókkal és automatizált szerkezetekkel. A vitrin időnként megállt, halk kattanások hallatszottak, ahogy a sínrendszer váltott, majd újból elindult. Néha elhaladt más, hasonlóan bársonyozott fiókok előtt, melyek üvegtetején keresztül halványan látszottak a bennük őrzött "kiállítási tárgyak": egy gondosan becsomagolt, ezüstözött esernyő, egy aprólékosan rendezett borítékgyűjtemény, sőt, egyszer egy teljes, antik írógép is, éppolyan tiszta, mint ő maga. Szenes úr ekkor kezdte sejteni, hogy talán nem az egyetlen, akit "optimalizált" állapotban tárolnak.
A mozgás végül lelassult, majd teljesen megállt egy nagyobb, világosabb teremben. Itt a falakat nem polcok borították, hanem hatalmas, üvegezett panelek, amelyek mögött bonyolult gépezetek, zsinórok és kijelzők vibráltak. A terem közepén egy emelvény magasodott, melynek tetején egy forgó lemez várta, hogy valami rákerüljön. Szenes úr vitrinje pont az emelvény felé fordult, mintha valamilyen ceremónia részese lenne.
A kulcs súlya a tenyerében egyre abszurdabbnak tűnt. Mire jó ez az egész? Miért pont ő? És miért ez a luxusnak álcázott, steril fogság? Miközben a fiók lassan elfordult az emelvény felé, Szenes úr pillantása megakadt valamin. Egy apró, rézszínű címke villant meg a forgó lemez szélén, melyre apró betűkkel az volt írva: „Várható expozíciós idő: 72 óra”.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.