Meghökkentő mesék · Meghökkentő mesélő
391/6. A táplálási protokoll — A steril gourmet
Szenes úr tovább bámulta az ezüst tálkát, mintha az azonnali szabadulás kulcsát rejtené. Ehelyett egy halk zümmögés jelezte egy apró, robotkar érkezését a vitrin felső részéből. A kar egy finom, áttetsző pipettát tartott, amelyből egy vastag, sárgás paszta cseppent a tálkára, spirálisan elrendezve, valami futurisztikus desszertet imitálva. A paszta halványan izzott, színe a piszkos sárgától az enyhén zöldes árnyalatig változott.
„Tápanyagpótlás, magas rosttartalommal, könnyen emészthető formában,” – zúgta a tölcsér, miközben Szenes úr gyomra tiltakozni kezdett. Az ezüstkulcs, melyet szorongatott, most már csak egy improvizált ásóként tűnt hasznosnak a paszta ellen.
A rendszer nem állt meg. Miután a paszta adagolása befejeződött, egy másik kar egy apró, üres fémkelyhet helyezett a tálka mellé. Majd egy újabb csövecske ereszkedett le, ebből tiszta, illatmentes folyadék kezdett csordogálni. „Hidratáció biztosítva. Tiszta, ioncserélt víz. pH 7.0.”
Szenes úr szája tátva maradt. Értette, hogy életben tartják, „optimalizált” kondícióban, de a kulcs? Az elegancia? A bársony? Mindez egy abszurd, steril börtönné vált. Ránézett az ezüstkulcsra, a pasztára, majd a vízre. Sehol egy apró lakat, sehol egy rejtett nyitószerkezet. A kulcs egyre inkább csak bizarr dekoráció volt, melyet egy tévedésből származó ember mellé helyeztek.
Ahogy a vízcsorgás abbamaradt, a rendszer egy utolsó, finom mozdulattal behúzta karjait, és a kis nyílás is visszazáródott. Szenes úr magára maradt a vitrinben, a bordó ital, a sárgás paszta és az ioncserélt víz társaságában. Kívülről ismét felhangzott egy halk, mechanikus kattanás, és egy vékony, alig észrevehető rézsín indult el a fiók alatt, mintha az egész bársonyozott egység a mélyraktár egy újabb, ismeretlen szegletébe tartana.
„Tápanyagpótlás, magas rosttartalommal, könnyen emészthető formában,” – zúgta a tölcsér, miközben Szenes úr gyomra tiltakozni kezdett. Az ezüstkulcs, melyet szorongatott, most már csak egy improvizált ásóként tűnt hasznosnak a paszta ellen.
A rendszer nem állt meg. Miután a paszta adagolása befejeződött, egy másik kar egy apró, üres fémkelyhet helyezett a tálka mellé. Majd egy újabb csövecske ereszkedett le, ebből tiszta, illatmentes folyadék kezdett csordogálni. „Hidratáció biztosítva. Tiszta, ioncserélt víz. pH 7.0.”
Szenes úr szája tátva maradt. Értette, hogy életben tartják, „optimalizált” kondícióban, de a kulcs? Az elegancia? A bársony? Mindez egy abszurd, steril börtönné vált. Ránézett az ezüstkulcsra, a pasztára, majd a vízre. Sehol egy apró lakat, sehol egy rejtett nyitószerkezet. A kulcs egyre inkább csak bizarr dekoráció volt, melyet egy tévedésből származó ember mellé helyeztek.
Ahogy a vízcsorgás abbamaradt, a rendszer egy utolsó, finom mozdulattal behúzta karjait, és a kis nyílás is visszazáródott. Szenes úr magára maradt a vitrinben, a bordó ital, a sárgás paszta és az ioncserélt víz társaságában. Kívülről ismét felhangzott egy halk, mechanikus kattanás, és egy vékony, alig észrevehető rézsín indult el a fiók alatt, mintha az egész bársonyozott egység a mélyraktár egy újabb, ismeretlen szegletébe tartana.
Ebben a részben
Szereplők
—
Helyszín
—
Előző jelenet szereplői
- szenes-ur
Részvétel
A műveletekhez regisztrálj vagy lépj be — a ponttáblán látod, miért jár pont.