389/1. A gőzölgő teáskanna — Az új munkakör

A csomagolósegéd kifejezetten értékelte a hivatali kiszámíthatóságot. Igaz, a főnöke épp az imént távozott egy sárgarézzel pántolt utazóládában a selejtező felé, de a szívócsőből kapott teáskanna kellemesen melegítette a combját, a péksütemény pedig meglepően frissnek bizonyult. A bürokrácia, gondolta egy meggondolatlan pillanatában, mégsem teljesen szívtelen.
Miután az utolsó morzsát is elpusztította, óvatosan leállította a kirakatban hátrafelé ketyegő zsebórát, s a pult mögé lépett. Végtére is valakinek ki kell szolgálnia a vevőket, amennyiben érkezik egyáltalán bárki erre a csöndes, porlepte utcára. A boltvezető hiánya meglepően kevés fennakadást okozott a belső rendben, leszámítva, hogy a szellőzőnyílásból végleg megszűnt a halk, gyanakvó szuszogás.
Ekkor megszólalt a bejárati ajtó feletti sárgaréz harangjáték. Nem a megszokott, éles csengetéssel, hanem egy mély, tompa kongással, mintha a kis kalapácsot vastag nemezzel vonták volna be.
A küszöbön egy pedáns, szürke galléros úr állt, hóna alatt egy gyanúsan precízen lezárt, élére állított mappával. Nem nézett se jobbra, se balra, csupán a csomagolósegédre szegezte üvegszerűen hideg tekintetét.
– A tulajdonoscsere iktatási bizonylatáért jöttem – jelentette ki a jövevény olyan száraz hangon, mintha egyenesen az átmeneti aktatár legalsó fiókjából húzták volna elő.
A csomagolósegéd zavartan a pult alá nyúlt, ahol a fapadlón egy apró, eddig nem látott rézkulcs gurult a lábához.