388/7. A sötétkék fiola — A kötelező megfigyelés

Az antikvárius óvatosan felemelte a pult szélén álló sötétkék üvegfiolát. Az edény oldalán parányi, maratott betűkkel csupán ennyi állt: „Hivatali megnyugvás – zárlat idejére. Adagolás: szükség szerint.”
– Ne nyúljon hozzá, uram! – figyelmeztette a csomagolósegéd, aki még mindig a pult sarkánál lapult, fél szemmel a leeresztett hidraulikus reteszre kancsalítva. – A Hivatal soha nem ad semmit ingyen. Biztosan az eljárási illeték közvetlen levonására szolgál.
Az antikvárius azonban nem ivott. Ehelyett óvatosan kihúzta az apró paratdugót, és a faasztalra cseppentett egyetlen sűrű, szürkés folyadékcseppet. A csepp ahelyett, hogy szétfolyt volna, azonnal nehéz gőzzé alakult, s a pult keményfáján lévő zárolási kód mélyedéseibe szivárgott.
A lezárt ajtó mögött ekkor fémes pattogás hallatszott, s a szellőző nyílásából egy hosszú, hajlékony rézcső nyúlt ki. Végén nem szívófej volt, hanem egy apró, csiszolt üveglencse, amely gépiesen végigpásztázta a helyiséget.
– Azonosított egyének jelenléte igazolt – sziszegte a szellőző mélyéről egy fémes, rekedtes szerkezet. – A zárolási folyamat hatékonyságának méréséhez a megfigyelés megkezdődött.
A lencse közvetlenül az antikvárius arcára szegeződött, miközben a pult mélyéből egy újabb fogaskerék-kattanás kíséretében egy apró, sárgaréz kar emelkedett ki – rajta egy üres csipesz, amely láthatóan a következő hivatali bizonylatra várt.