388/4. A sárgaréz szívócső — A vákuum elhárítása

A rézcsőből kiáramló sűrű gőz azonnal elborította a pult jobb sarkát. Az antikvárius és a csomagolósegéd egymást taposva hátráltak a szoba legeldugottabb sarkába, miközben a falban futó hidraulika olyan vészjóslóan kezdett csikordulni, mint egy túlhúzott óramű.
– A szellőző! – préselte ki a szót a segéd, és a könyvespolc mögé lapulva mutatott a mennyezet alatti rácsra. – Azt írta a biléta, ne tartózkodjunk a közelében!
– De ez nem vészhelyzet! – kapkodott levegőért az antikvárius, bár a hangja két oktávval magasabban csengve árulta el mély paranoáját. – Ez csupán a Kilences Számú Selejtezési Protokoll! Ha a bizonylat megsemmisítést ír, az kizárólag a küldemény csomagolóanyagára vonatkozik!
A rézbiléta ekkor újabb tompa kattanással elfordult. A rács mögül nem lángok csaptak ki, hanem egy vékony, sárgaréz szívócső türemkedett elő, mint valami fémes elefántormány. A szerkezet gépies sziszegéssel célba vette a pulton fekvő ketyegő csomagot, majd erőteljes vákuumot képezett. A vastag viaszpapír csikordulva megfeszült, de a küldemény nem mozdult: a kézbesítő tintás pecsétje szilárdan a tölgyfa pulthoz horgonyozta.
– A pecsét tart! – nyögte a segéd, miközben a pult széle recsegve megemelkedett. – Vagy elszívja a csomagot, vagy magával rántja az egész boltot!
Az antikvárius rémülten tapasztotta hátát a falnak, miközben a szívófej tehetetlenül rángatta a csomagot. A rács mögül ekkor száraz papírpor hullott a padlóra, s a rézcső mélyéből egy halk, elnyújtott sípszó hallatszott.