388/2. A ketyegő iktatás — A félreértett időzítő

Az ajtó becsapódott a kézbesítő mögött. A pulton heverő, vastag viaszréteggel bevont csomag ütemesen vibrált a tölgyfán, s halk, precíz ketyegéssel töltötte be a helyiség fojtogató csendjét.
– Ez nyilvánvalóan egy hetvennégyes típusú, rugós iktatóóra – állapította meg az antikvárius száraz, de kissé remegő hangon. Megigazította pápaszemét, és óvatosan a viaszolt papírra nyomtatott bizonylat felé haolt. – A Központi Irattár kizárólag ezekkel jelöli a sürgős iratkötegeket. Semmi köze semmiféle szerkezeti veszélyhez.
A csomagolósegéd gépies nyugalommal nyúlt a pult alatt lévő csomagolókésért. Megtört tekintete a csomagra szegeződött, de mozdulataiban nem volt habozás.
– A nehéz, ketyegő tételeket a hatályos raktári utasítás szerint késedelem nélkül a pincei leeresztő csúszdára kell helyezni – dörmögte monoton hangon, és már nyúlt is a csomag sarka felé, hogy a gőzüzemű fogadógarat irányába tolja.
– Megállj! – csattant fel az antikvárius, és rácsapott a segéd csuklójára. – Ha bélyegzőnyomat nélkül engedjük le a mélyraktárba, a csőposta rendszere szabálytalan iktatásként azonnal visszalöki az emeletre!
Az antikvárius felkapta a nehéz rézbélyegzőt, és határozott mozdulattal a csomag tetején feszülő viaszpecsétre nyomta. A ketyegés abban a pillanatban pillanatra elakadt. A vastag papír borításából halk sziszsegés hallatszott, majd a doboz oldalából egy keskeny, gőzölgő rézbiléta csúszott ki a pult lapjára.