388/1. A viaszolt csomag — A sürgős küldemény

Az ajtó nyikordulva kitárult, s a küszöbön egy zöld kalapos, sárga bőrtáskás kézbesítő jelent meg. Egyetlen mellékes pillantást sem vetett a friss pecsétzsírral átitatott padlólemezre; figyelmét teljesen lekötötte a hóna alatt szorongatott, vaskos, viaszolt csomag.
– Sürgős küldemény a Központi Irattárból – mondta a férfi közönyösen, s a küldeményt kíméletlenül a pult közepére csapta, épp arra a helyre, ahol nemrég még az iktatóhenger gurult. – Semmi különös, csak a szokásos év végi iratanyag, amit sehol sem tudnak tisztességesen elhelyezni.
Az antikvárius sietősen megtörölte izzadó homlokát, s erőt vett magán, hogy hangja bürokratikusan száraznak hasson. A sarokban a csomagolósegéd gépies nyugalommal igazította meg vágókését, mintha mi sem történt volna.
– Természetesen... átvesszük – motyogta az antikvárius, miközben a pakk sarka felé nyúlt. Ám ahogy ujjai hozzáértek a durva csomagolópapírhoz, a papír alatt valami halk, ritmikus ketyegésbe kezdett, mint egy elfeledett óraszerkezet.
A kézbesítő már a kilincset fogta, de a küszöbön még visszanézett. Egyetlen ujjával a padló felé bökött.
– Mellesleg – jegyezte meg elmenőben –, odalent a pincei szellőzőben megint megrekedt a huzat. Olyan a hangja, mintha valaki ütemesen kopogtatna a gőzcsöveken.