387/6. A sárgaréz henger — A végleges átsorolás

A csomagolósegéd rezzenéstelen arccal hajolt le a cipője orránál megállt hengerért. A pörgő tárcsák egy utolsó, fémes kattanással megálltak, s a polírozott sárgaréz fedél halk pukkanással kipattant.
– Végre – jegyezte meg az új vevő, s türelmetlen mozdulattal kiragadta a henger belsejéből az összehajtott pergament. – Ez a végleges átadási bizonylat. A bürokrácia ugyan lassú, de végül mindig tisztázza a tévedéseket.
Az antikvárius halántékán izzadságcsepp gördült végig, miközben a vevő magabiztosan széthajtotta az aktát. Ám ahogy a friss tintafoltos sorokra pillantott, a szigorú hivatalnoki magabiztosság egyetlen pillanat alatt elenyészett az arcáról.
A nyomtatvány nem a pincei ingóságokról, nem a felhalmozott antik könyvekről és még csak nem is a megbontható tartóoszlopról szólt. A mélyraktár automata rendszere nem az antikvárium selejtezését rendelte el, hanem a helyiségben tartózkodó új vevő iktatását. A mellényzsebében lapuló sárgaréz bárca nem a vételár fedezete volt, hanem maga a tétel-azonosító. A felügyeleti mechanizmus élő csomagként sorolta át a vásárlót a raktárkészlet szerkezeti elemei közé.
Mielőtt a vevő akár egyetlen bürokratikus kifogást is megfogalmazhatott volna, a sötét hordárok gépies pontossággal megragadták a gallérját, s a tátongó csapóajtó sötétjébe engedték. A csomagolósegéd gépies alapossággal ráhajtotta a fapadlót a nyílásra, lepecsételte a reteszt, majd elővett egy friss, üres iktatókönyvet.
A helyiségben hirtelen teljes csend lett. Csupán a bejárati ajtó feletti sárgaréz csengő kondult meg halkan, ahogy a kilincs kívülről lassan elmozdult.