387/4. A zöld fénysugár — Az azonosítási illeték

A zöld fénysugár egyetlen rövid másodpercig pásztázta az új vevő homlokát, mielőtt a sárgaréz periszkóp halk sziszegéssel visszasüllyedt a padló rácsai közé. A fogaskerekes emelőszerkezet hirtelen megtorpant. A sötét kötényes hordárok lassan leengedték a megfeszített sárgaréz kampókat, s a mennyezeti fagerendák baljós reccsenése abban a pillanatban elcsendesült.
– Alany azonosítva – csendült fel a csapóajtó alól egy gépies, kissé rekedtes hang. – A leszerelési eljárás ideiglenesen felfüggesztve. Az alátámasztási hiányosság fedezésére új díjtétel került felszámításra.
Az új vevő megkönnyebbülten sóhajtott fel, bár a szeme sarkában még ott bujkált a riadalom. Gyorsan megköszörülte a torkát, s igyekezett visszanyerni hivatalos tartását a félhomályos boltban.
– Látják? – fordult az antikváriushoz és a sarokban lapuló csomagolósegédhez hűvös bürokratikus hangon. – Csupán az azonosítási illeték bevételezése hiányzott a rendszerből. A statikai egyensúly papíron helyreállt. Semmi ok a pánikra.
Az antikvárius azonban nem a vevő diadalmas arcát nézte. Sápadtan szegezte tekintetét a csapóajtó nyílására, ahonnan a hordárok helyett egy vékony sárgaréz dróton csüngő, számozott fémbárca emelkedett ki lassan. A bárcára vésett név kísértetiesen ismerős volt.
A sarokban álló falióra ingája akadva kattant egyet, s a sötét mélyraktár felől egy egyenletes, száraz kaparászás indult meg a deszkák alatt.