387/3. A sárgaréz kampó — A statikai félreértés

A csapóajtó vaspántjai sikoltva nyíltak ki a padló közepén, s a pince sötétjéből egy lassú, fogaskerekes emelőszerkezet emelkedett a felszínre. A két gumikötényes hordár egyetlen szót sem vesztegetett a felgyülemlett gőzre; hűvös szakszerűséggel akasztották a súlyos sárgaréz kampókat a tartóoszlop alsó illesztéseire.
– Álljanak meg! Az az épület főtartója! – sikoltotta az antikvárius, miközben a pult maradványaihoz lapult. – Ha azt kiemelik, az egész szektor ránk szakad!
Az új vevő szétnyitotta a viaszpecsétes bizonylatot, ám a szája széle megremegett. Bár megpróbálta megőrizni a bürokrata hűvösségét, reszkető ujjaival feszülten szorította az iktatókönyv szélét.
– Ez csupán... statikai szintkiegyenlítés – jelentette ki a vevő bizonytalan hangon, s a csomagolósegédre pillantott, aki rémülten próbált visszahúzódni a sötétedő sarokba. – A szabályzat szerint a leltári hiány elnyeli az alátámasztási felesleget. Nincs ok a pánikra.
A hordárok azonban nem hallgatták a magyarázatot. A fémkábelek megfeszültek, s a deszkák alól sűrű, kénszagú füst csapott fel. A padló rácsa alól ekkor egy apró, sárgaréz periszkóp emelkedett ki, s lassan körbefordult a félhomályos helyiségben.
A cső tetején elhelyezett tükör pontosan az új vevő sápadt arcára szegeződött, s egy apró, mechanikus kattanás kíséretében zöldes fénysugár vetült a homlokára.